Idén nyáron nem csak X-et váltottam életkorilag, hanem lapoztam egy nagyot életem könyvében, és új fejezetet kezdtem egy számomra teljesen ismeretlen világban..
.
Mindig is rendkívül erős vágyakozással és kíváncsisággal töltött el az új megismerése, a tapasztalat és élménygyűjtés lehetősége., épp ezért már nagyon rég óta kerestem a kitörési lehetőséget, hiszen bennem volt a „bárhová, csak innen el” életérzés.
Bár teljesen „véletlenül” keveredtem el a dániai továbbtanulásról szóló előadásra (amire csak azért mentem el, hogy ne kelljen lemennem tesire), már az első pillanattól kezdve éreztem, hogy ez az én utam, erre várok már oly rég óta…
És most itt vagyok…Hálát adok a sorsnak és persze Anyáéknak, hogy élhetek ezzel a csodálatos lehetőséggel, és a következő két év alatt igyekszem valóban kiérdemelni azt, hogy itt lehetek! Igyekszem majd itt is megtalálni a helyem, és közben mégsem elszakadni az „otthon, édes otthon”-tól. Úgy érzem az elszakadás nem is menne, hiszen a búcsú is épp elég nehéz volt…Az utolsó otthon töltött napokban teljesen más színnel teltek meg az addig szürke, hétköznapi, és magától értetődő dolgok. És itt nemcsak arra gondolok, hogy összeszorult a szívem mikor indulás előtt utoljára beálltam Púposkával a garázsba, vagy mikor még egyszer, utoljára végig néztem azon a 49 négyzetméteren, ahol bár egy négyfős családban magánélete nem sok az embernek, mégis az elmúlt 20 évben igazi otthont nyújtó kis lakás volt…Ami viszont leginkább szívbe markoló, az a mindennapjaimban résztvevő emberektől való búcsúzás. Az, hogy Libámmal a spontán csajos esték már nem lesznek olyan sűrűek….az, hogy Kicsinek nem láthatom kéthetente élőben a legújabb frizuját, és hallgathatom legújabb hódításait…..és az, hogy ki tudja lesz-e lehetőségem még Szivemmel a csillagos eget kémlelni a tónál…Egy tekintet, egy mosoly, egy érintés, egy ölelés…csupa apró ajándék, melyet az ember sajnos jobban kezd el akkor értékelni, mikor hirtelen ezek nélkül kell egy hideg, szeles, esős napon megtalálnia a lelkét melengető apróságokat. Szóval a búcsú nehéz, de ha a szálak elég erősek, a távolság sem kezdheti ki ezeket a mély emberi kapcsolatokat…
És persze életem legfontosabb támasztószerkezetéről, a családomról még nem beszéltem…nélkülük nem lennék itt, és a támogatásuk nélkül nem lennék biztos abban, hogy a jövőbeli hullámvölgyek ellenére is boldogan fogom bejárni az előttem álló utat...Anya isteni főztje, Hapcika ezermester tudása, és Babám szeretettel teli ölelése nélkül, de a lelki támaszukkal tudom, hogy bármilyen messze is vagyok, mégis közel hozzájuk, és ez nagyon nagy erőt ad egy teljesen ismeretlen környezetben ahhoz, hogy ne elvesszek, hanem kiemelkedjek.
Mikor beadtam jelentkezésemet, nem tudtam pontosan milyen vastag fába vágom a fejszém, és még most sem vagyok vele teljesen tisztában mire vállalkoztam, de most, hogy itt ülök a cuki kis saját szobácskámban, végtelen nyugalmat érzek magamban…és ha fontos dolgok esetében nyugodt vagyok, az mindig azt jelenti, hogy minden a legnagyobb rendben lesz! Szóval holnap jöhet életem első egyetemi napja, addig pedig begubózok 1picit és nyári szünetem utolsó napján megkezdem a már említett új fejezetet életem könyvében…indulhat a bloooooog :)
