Újra itt...már épp ideje az újabb beszámolónak, hiszen rengeteg dolog történt az utolsó bejegyzés óta eltelt két hétben! Azt sem tudom, hol is kezdjem a regélést! --->És Máté, ahogy ígértem, ezt a blogbejegyzést külön Neked címzem, bár élőben már mindent hallottál:)

Egyszer volt, hol nem volt egy kiskőrösi kislány, akit mikor kiköltözése előtt megkérdeztek, milyen gyakran jár majd haza látogatóba, azt felelte:  „Karácsonykor mindenképp itthon leszek, de ha rajtam múlik októberben is hazaugrok néhány napra”. Mivel a kezdeti kiadások kellőképpen kimerítették a családi költségvetést, a kislány és szülei látva a hazautazás költségeit, abban állapodtak meg, hogy csak decemberre foglalnak repjegyet.  Nos, a kislány olyan szerencsés volt, hogy már kint tartózkodása második hetében jól fizető munkát kapott, és úgy döntött, hogyha már úgy hozta az élet, hogy megteheti, betartja ígéretét, és meglepi hazautazásával családját az őszi szünete ideje alatt... Az igazság az, hogy mikor lefoglaltam a repjegyemet nem voltam teljesen meggyőződve arról, hogy jó döntést hoztam, féltem attól, hogy lelkileg elgyengülök az otthonléttől, és nehéz szívvel ülök majd fel a visszafelé tartó járatra, de minél inkább közeledett az indulás időpontja, annál inkább éreztem, hogy pozitív hatással lesznek rám az otthon töltött napok. És így is lett - teljes feltöltődés! Az indulást megelőző héten már alig bírtam magammal, arról nem is beszélve, mennyire nehezemre esett nem elszólni magam a 14pecsétes titokról az utolsó, Anyáékkal való Skype beszélgetésnél!

Már pénteken azzal az érzéssel mentem haza a suliból, hogy végeeee, kezdődhet az őszi szünet! Ennek örömére Caroline-nal a sütögetésnek indult este iszogatásba csapott át, majd bár szombat estére buli volt betervezve Aarhusban, Bazsiii (Cuki kis kékszemű Regina Hercegkisasszony rövidített „fedőneve” :P) kocsi problémája átírta a terveket, és végül a basementben kötöttünk ki. A szombati éjszakázáshoz hozzáadódott még a vasárnap éjjeli munka, úgyhogy hétfőn reggel alvás nélkül, de tele az izgalomból származó adrenalinnal indultam neki a hosszú, hazafele tartó útnak... Reggel 6:53-kor indultam, és este háromnegyed 10-re értem a bejárati ajtónk elé, 36 óra folyamatos ébrenlét, és 8 közlekedési eszköz váltása után: helyi buszjárat->(Randers) távolsági busz->komp->busz-> (Koppenhága) metro->vonat (Malmő)-> busz a reptérig->repülő (Ferihegy)->” Kicsi” kocsi Kőrösig- .

Kompkikötő

Titkos fogadóbizottságom

A meglepetés érkezés olyannyira tökéletesre sikeredett, hogy mikor felhívtam Hapcikát, hogy a megbeszélt Skypeozás helyett élőben is cseverészhetünk, ha lejön, hogy kinyissa a bejárati ajtót, a telefont át kellett adjam Kicsinek, hogy Hapcika higgyen a fülének, és bebizonyítsam, hogy téves a feltételezése, miszerint beittunk a koleszban és csak szivatom :D Bár sokszor elképzeltem milyen reakciót vált majd ki belőlük, hogy hirtelen ott állok az ajtóban, a meglepettséggel keveredett boldogság minden képzeletemet felülmúlta! Azt hiszem magasra tettem a mércét az első meglepi hazautazásommal, amit a későbbiekben nehéz lesz felülmúlni. (De azért próbálkozunk majd!):)

Bár kimondva olyan soknak tűnik a 9nap - ha belegondolok, az utazás miatt igazából csak egy hét- mégis olyan hamar elszállt! Nagyon jó volt Babám szuszogása mellett elaludni, majd Anyai ölelésre és kávéillatra ébredni. Volt ebben az egy hétben minden ami csak belefért: Pesti bulizás a Csajokkal, hamisítatlan Libás esték, gigantikus családos-barátos pörköltezés a természet lágy ölén, és rég látott ismerősökkel való összefutás. És persze az első nagyobb volumenű, önerőből finanszírozott kiadást- a cuki kis tengerkék laptopom vásárlását-  és a hat hete nem gyakorolt vezetést se felejtsük ki a sorból! És ha már a vezetésnél tartunk...az otthon töltött napok áttörést jelentettek, ugyanis legyözve félelmeimet mostmár nemcsak Pupikával voltam hajlandó közlekedni, hanem baleset és ajtótörés nélkül a rokonokat is elszállítottam Halasig Szilikével! :D

Csajokkal a pesti "éccakában":P

Ami pedig a visszautamat illeti...nos, kellőképpen izgalmasra sikerült:) Érdekes, hogy felülve a Pest felé tartó vonatra, egyáltalán nem szorult össze a szívem....nem volt bennem az a búcsúzás miatti szomorúság és egyfajta fájdalom, melyet korábban már többször tapasztaltam...talán pont amiatt, hogy tudtam, hamarosan újra itthon leszek, és hogy olyan helyre térek vissza, melyet nagyon megszerettem az elmúlt 6 hétben (az otthonlét alatt többek állapították meg, hogy egyszerűen ragyogok, és sugárzik belőlem az, hogy tényleg jól érzem magam az új helyemen)!  Libám és Kicsi most sem hiányozhattak az utolsó, magyarföldön töltött óráimból, majd bár azt hittem magányos utazás elé nézek, már a reptéri váróban társaságra akadtam egy rendkívül szimpatikus hölgy személyében, akivel nemcsak a váróban töltött 2órát, de a repülőutat is végig beszélgettük. Majd a Malmöből Koppenhága felé tartó vonaton egy kisebb magyar delegáció verődött össze (hát persze, hogy a magyarok 5vagon közül „véletlenül” ugyanarra az egyre szállnak fel), melyből szerencsémre 2srác ugyanúgy  tovább kellett, hogy utazzon, mint én. Így nemcsak, hogy nem maradtam társaság nélkül, de sikerült felkéretszkednem a kedvezményes jegyemmel ugyanarra a vonatra, mellyel ők haladtak tovább, és így megmenekülnöm attól, hogy a koppenhágai éjszakában, egyedül 5 órát várakozzam. Bár induláskor abban a tudatban voltam, hogy át kell majd szállnom, a csillagállás megfelelőnek bizonyult, és a vonat egészen Randersig hozott hajnali 5-re (amúgy ekkor indult volna a vonatom Koppenhágából melyre hivatalosan a jegyem szólt). Hulla fáradtan, de boldogan értem a kolesz elé, ahol lelki szemeim előtt már a forró fürdő és a magic bed-em lebegtek....sajnos azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy nem tudok bejutni a saját szobámba, mivel a kulcsot (melyet itt hagytam Krisztinek, hogy a munkahelyi helyettesítés után aludjon a szobámban tudjon aludni) drága szomszédom meggondolatlanul bedobta a postaládába, anélkül, hogy megkérdezte volna, hogy a postaláda kulcsa nálam van-e vagy a szobámban hagytam. Nos, sajnos az utóbbi volt igaz, így nem volt más hátra, mint hajnali fél6-kor bekéretszkedni a másik szomszédomhoz „éjszakára”. Az idegesség mindaddig nem kapott el, amíg Koko (a szomszéd bulgár srác, akinél menedéket kaptam) le nem rombolta az illúziómat miszerint „semmi gond, majd hnap reggel bemegyek az irodába, és elkérem a szobám pótkulcsát, hogy bejussak”, hiszen az őszi szünet nemcsak ránk, de az irodára is vonatkozott...Úgy döntöttük, eltesszük magunkat reggelig, aztán majd kisütjük, hogy halásszuk ki a kulcscsomómat a postaládából...Hát, a megoldást végül Koko szaktudása, és egy műanyag vállfadarab jelentette, így a csütörtök esti munka előtt már saját magic bed-emben pihenhettem ki a hosszúra sikerült út fáradalmait. Minden jó, ha a vége jó....és az igazság az, hogy remek napokat zártam, édes délutáni álmokkal! :)

<3

Nos, bár az előző blog bejegyzésben (naivan) úgy fogalmaztam, hogy valószínűleg nem dönthetem meg az akkori "reggel 6-ra hazaérős" rekordomat, múlt héten mégis akadt olyan alkalom mikor fél 7-re értem haza. Azt nem mondhatnám, hogy nem érzem az éjszakai alváskiesést, viszont egyre jobban kezd a szervezetem és a tudatom is hozzászokni az új életvitelhez. Nem is értem hova tűnt az otthoni mormota énem...mióta itt vagyok jóval lecsökkent az alvásigényem, ami persze nem azt jelenti, hogy néha nem esik jól begubózni 2-3 órára a meleg, pihe-puha "magic bed"-embe egy délutáni bucikálás erejéig, de általában mégis a kiadós futást, a csajos trécselést, vagy a már megszokott duplacsokis muffin sütést választom az édes délutáni álmok helyett. És ha már a muffin sütésnél tartunk, a múlt héten "csupán" 4 adagot sütöttem, melynek eredményeképpen a konyhában sürgölődők nagy része kívülről fújja a receptet, és lassan már a koleszos srácoknak sem lesz szüksége a felügyeletemre a tömör gyönyör elkészítéséhez :)

Úgy döntöttem beiratkozom konditerembe, mivel már most érzem, hogy sem a térdeimnek, sem a hátamnak nem tetszik a betonon futás. Addig viszont nem válthatok bérletet amíg meg nem érkezik az a bizonyos CPR number, ami nélkül gyakorlatilag itt nincs élet (szükséges bankszámla nyitáshoz, egészségügyi ellátáshoz, hivatalos ügyek intézéséhez, és amint kiderült még a kodibérlethez is), viszont a konditerem figyelembe véve, hogy itteni diák vagyok, és belátható időn belül meglesz a "yellow card-om", lehetővé tette, hogy addig is heti két alkalommal ingyen részt vegyek az általam kiválasztott órán. Nos, nem teljesen gondoltam át mire is vállalkozom, mikor hallgattam Kyle-ra (a holland cserediák), és belementem, hogy egy "x-fit" nevű órát válasszunk a kínálatból…az egy dolog, hogy már az óra végére éreztem, hogy másnap gondjaim lesznek az ágyból való kikeléssel, de hogy 4 napig intenzív izom lázam lesz arról fogalmam sem volt...nah, ekkor megértettem pontosan mire is gondolt Kyle mikor az óra előtt megkérdezte "Are you ready to die?". A konditerem amúgy nagyon pöpec (sokak szerint a város legjobb konditerme), hatalmas, két emeletes, és a rengeteg gépen kívül a havi bérletért cserébe (190kr, azaz kb. 7500Ft) a különféle órákon is részt vehetsz (a jógától kezdve, a zumbán és spiningen keresztül az x-fitig), és nem utolsó sorban teljesen véletlenül, egy koleszos buliban megismertem az egyik ott dolgozó személyi edzőt is, úgyhogy a személyre szabott edzésterv is garantált lesz ha majd végre ki tudom váltani a bérletet.

Bár a spanyol után elég nagy váltás belekezdeni a dán tanulásba, ha már a következő 2 évben itt töltöm mindennapjaimat, mégis csak illene amennyire lehet, elsajátítanom ezt a nyelvet. Őszintén szólva nagyon zavar, hogy teljesen idegennek és kívülállónak érzem magam, amiatt hogy semmit sem értek meg a környezetemből. Arról nem is beszélve, hogy hogyan is ismerhetném meg a dán kultúrát mélyebbről, hogyan válhatnék részévé anélkül, hogy magát a nyelvüket nem ismerem meg legalább társalgási szinten?! Szóval csütörtökön elmentem a központi nyelviskolába, ahol ingyenes kurzust tartanak heti kétszer 2,5órás órákkal. Bár az órák végleges időpontja még kérdéses, nagyon remélem hogy mihamarabb belevetjük magunkat, és a karácsonyi látogatásom során rávehetem majd cuki kis kékszemű Regina Hercegkisasszonyt, hogy egy kedvezményes forrócsoki mellett dánul társalogjunk:D

A múlthét végén csodálatos tavaszi időben volt részünk, így élveztük a ragyogó napsütést, a kellemes meleget és a csiripelő madarakat. És mivel ez itt sajnos ritkaságnak számít, mindannyian úgy voltunk vele, hogy vétek lenne a négy fal között tölteni a hétvégét, úgyhogy szombaton a csajokkal (Caroline, Móni, Dalma, Kriszti és én) úgy döntöttünk, hogy átmegyünk Aarhus-ba, hogy a tengerparton élvezzük a szép időt. Bár napozási és egy kis tengerben pancsolási szándékkal érkeztem a partra, be kellett látnom, hogy valószínűleg nem ez a legalkalmasabb időpont az efféle mókához, úgyhogy a felsőbb ruhadarabokat magamon hagyva inkább a fűben heverészést választottam:)

A parti lazulást egy kis városnézés követte, majd mivel nincs szombat este buli nélkül, ismét belevetettük magunkat a randersi éjszakába, melyet Carolinnal negyed 6-kor egy vacsora-reggelivel zártunk:)

A korai fekvés ellenére azonban nem lustálkodhattam sokáig, mivel időben kész kellett lennem cuki kis kékszemű Regina Hercegkisasszony (Balázs, mindig mikor lepötyögöm ezt a gyönyörű hosszú fedőnevedet arra gondolok, hogy lehet hogy találnunk kellene valami rövidebb változatot:D ) érkezésére, hiszen kitaláltuk, hogy felavatjuk Hapcika grillsütőjét. A délután méltó befejezése volt a hétnek, hiszen az együtt töltött idő nagyon jó hangulatban telt, és a vacsora , illetve a múlthét 4. adag muffinja is mennyeien sikerült!