Nos,  túlvagyok az első iskolanapokon, és hát hogy is fogalmazzak…nem magyarországi színvonal.  Lenyűgöző az egyetem épülete, és bár kicsi alapterületen helyezkedik el, magasságával, stílusával és az őt körülvevő környezetével, már az első pillanattól kezdve levett a lábamról. Nem is beszélve az érzésről mikor megláttam, hogy a magas, ragyogó fehér falak szűziességét, gyönyörű lila teremajtók törik meg, amitől még inkább vonzóvá vált az iskolajárás számomra:)

Az osztály rendkívül sokszínű…Mivel 2osztályt indítottak turizmus-vendéglátás szakirányon belül, Kriszti (a rajtam kívül egyedüli  kezdő magyar lány) a másik osztályba került, így teljes a kulturális mix feelingje.  A 18 éves litván lánytól kezdve, a 24 éves holland Erasmusos cserediákon keresztül (csak fél évig lesz az osztálytársunk) a 31 éves 2 gyermekes dán anyukáig minden életkorú és nemzetiségű fiatal megtalálható az osztályunkban, melyen mikor végignézek valóban megértem miért is ennyire „internacional” ez a képzés!

Az első napot együtt a saját osztályunkkal töltöttük, és nem túlzok ha azt mondom, hogy már az első óra után beállt az agyhalál a hihetetlen mennyiségű új információ befogadása miatt…az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy egyenlőre még nagyon lefáraszt, hogy folyamatos jelleggel angolul figyeljek, gondolkodjam, és kifejezzem magam…de nagyon élvezem a kihívást, és imádom az érzést, hogy egy közvetítő közegen keresztül (mely ebben az esetben az angol) a világ bármely pontjáról származó emberekkel teremthetek kapcsolatot- és ez az ami miatt beleszerettem a nyelvtanulásba- .  

Persze ahol diákok vannak,  ott a buli sem maradhat el…szóval kapásból minden sulinap végét egy könnyed bulival zártuk itt a koleszban - minden csütörtök este nyitva a kolesz klub helysége , ahol a csocsó, biliárd és gyertyafényes asztalkák mellett a hatalmas tánctér és egy belevaló DJ garantálja, hogy mindenki lelazuljon egy kicsit:)- tegnap éjszaka pedig a szombatot ünnepeltük meg „downtown-ban”-azaz Randers központjában. Tudom, hogy még hat az újdonság varázsa, de alig tudom szavakba önteni milyen érzés mikor estéről estére újabb és újabb embereket ismerek meg, és azt hiszem ennél jobb utat nem is választhattam volna az értékes kapcsolati tőke megszerzéséhez (ugye Hapcika?!)

Az igazság az, hogy úgy érzem jó helyen vagyok jó időben, és persze jó környezetben! A koleszt már most imádom, hiszen tényleg van közösségi élet, ami rendkívül segít a beilleszkedésben…kedves fiatalok, akikhez tudom, hogy bármikor fordulhatok, és ez mindennél többet ér! Ha pedig magányra van szükségem, nos egyszerűen csak becsukom szobácskám ajtaját… és bebújok a pihe-puha ágyikómba egy finom kis délutáni bucikálásra (éppúgy ahogy azt most fogom tenni). Úgy érzem jobb ha előre rápihenek a holnaptól kezdődő gólyanapokra… :)

Idén nyáron nem csak X-et váltottam életkorilag, hanem lapoztam egy nagyot életem könyvében, és új fejezetet kezdtem egy számomra teljesen ismeretlen világban..

.

Mindig is rendkívül erős vágyakozással és kíváncsisággal töltött el az új megismerése, a tapasztalat és élménygyűjtés lehetősége., épp ezért már nagyon rég óta kerestem a kitörési lehetőséget, hiszen bennem volt a „bárhová, csak innen el” életérzés.

Bár teljesen „véletlenül” keveredtem el a dániai továbbtanulásról szóló előadásra (amire csak azért mentem el, hogy ne kelljen lemennem tesire), már az első pillanattól kezdve éreztem, hogy ez az én utam, erre várok már oly rég óta…

És most itt vagyok…Hálát adok a sorsnak és persze Anyáéknak, hogy élhetek ezzel a csodálatos lehetőséggel, és a következő két év alatt igyekszem valóban kiérdemelni azt, hogy itt lehetek! Igyekszem majd itt is megtalálni a helyem, és közben mégsem elszakadni az „otthon, édes otthon”-tól. Úgy érzem az elszakadás nem is menne, hiszen a búcsú is épp elég nehéz volt…Az utolsó otthon töltött napokban teljesen más színnel teltek meg az addig szürke, hétköznapi, és magától értetődő dolgok. És itt nemcsak arra gondolok, hogy összeszorult a szívem mikor indulás előtt utoljára beálltam Púposkával a garázsba, vagy mikor még egyszer, utoljára végig néztem azon a 49 négyzetméteren, ahol bár egy négyfős családban magánélete nem sok az embernek, mégis az elmúlt 20 évben igazi otthont nyújtó kis lakás volt…Ami viszont leginkább szívbe markoló, az a mindennapjaimban résztvevő emberektől való búcsúzás. Az, hogy Libámmal a spontán csajos esték már nem lesznek olyan sűrűek….az, hogy Kicsinek nem láthatom kéthetente élőben a legújabb frizuját, és hallgathatom legújabb hódításait…..és az, hogy ki tudja lesz-e lehetőségem még Szivemmel a csillagos eget kémlelni a tónál…Egy tekintet, egy mosoly, egy érintés, egy ölelés…csupa apró ajándék, melyet az ember sajnos jobban kezd el akkor értékelni, mikor hirtelen ezek nélkül kell egy hideg, szeles, esős napon megtalálnia a lelkét melengető apróságokat. Szóval a búcsú nehéz, de ha a szálak elég erősek, a távolság sem kezdheti ki ezeket a mély emberi kapcsolatokat…

És persze életem legfontosabb támasztószerkezetéről, a családomról még nem beszéltem…nélkülük nem lennék itt, és a támogatásuk nélkül nem lennék biztos abban, hogy a jövőbeli hullámvölgyek ellenére is boldogan fogom bejárni az előttem álló utat...Anya isteni főztje, Hapcika ezermester tudása, és Babám szeretettel teli ölelése nélkül, de a lelki támaszukkal tudom, hogy bármilyen messze is vagyok, mégis közel hozzájuk, és ez nagyon nagy erőt ad egy teljesen ismeretlen környezetben ahhoz, hogy ne elvesszek, hanem kiemelkedjek.

Mikor beadtam jelentkezésemet, nem tudtam pontosan milyen vastag fába vágom a fejszém, és még most sem vagyok vele teljesen tisztában mire vállalkoztam, de most, hogy itt ülök a cuki kis saját szobácskámban, végtelen nyugalmat érzek magamban…és ha fontos dolgok esetében nyugodt vagyok, az mindig azt jelenti, hogy minden a legnagyobb rendben lesz! Szóval holnap jöhet életem első egyetemi napja, addig pedig begubózok 1picit és nyári szünetem utolsó napján megkezdem a már említett új fejezetet életem könyvében…indulhat a bloooooog :)