Hálával tartozom a sorsnak. Rendkívüli szülőkkel, csodálatos
testvérrel, és két legjobb baráttal áldott meg, akik szeretetükkel,
támogatásukkal és belém vetett hitükkel hatalmas földrajzi távolságokat
áthidalva erősítenek folyamatosan. Egy év telt el azóta, hogy Adelita kirepült
a családi fészekből, és neki indult a nagyvilágnak…Tudta, hogy élményekben és
tapasztalatokban gazdag végtelen várja őt, melyben olykor a boldogság repíti
majd a fellegekig, olykor a könnyek taszítják le majd őt a mélybe. Egy éve
szeli sorsa egeit, hol napsütés melengeti arcát, hol vihar csapdossa szárnyait,
egyik pillanatban hátszél segíti az előrehaladásban, a másikban a szembeszél
nehezíti repülését. Az a bizonyos nagybetűs élet, távol az otthoni fészek
melegségétől valóban nem egyszerű…És bár még nem tudja pontosan hova tart,
abban biztos, hogy a természet oda vezeti majd kis helyéhez a nagyvilágban,
úgyhogy legyen szó fellegekről vagy mélységekről, tudja hogy minden okkal történik,
és mivel „az élet mindig szép, csak a te szemeden múlik, hogy milyennek látod”,
igyekszik mindent pozitívan megélni és folyamatosan előre tekinteni.
Teszem így most is. Már csak 16 nap a paradicsomi pokolban,
és végre magam mögött tudhatom a 3hónapos rabszolgamunkát. Szinte szavakba sem
tudom önteni mennyire elnyűttnek érzem magam…Minden porcikám sajog, a talpam
olyan repedezett, mint egy idős hajléktalané aki egész nap szeli az utcákat, a
hasam folyamatosan korog egy kiadós, minőségi ebéd után vágyakozva, és a
hányinger kerülget akárhányszor csak meglátom a főnököt (aki folyamatosan
ordít). Érdekes mekkora kettősség húzódik az itt töltött időben. Egyik részről
életem egyik legnehezebb időszaka volt, tele megpróbáltatásokkal, másik részről viszont az akadályok azok, melyek ennyire
tanulságossá és értékessé teszik ezt a 3 hónapot. Valóban beleláttam hogy
működnek a dolgok a zord valóságban, és sajnos számtalanszor szembe kellett
néznem a ténnyel, hogy az életkoromból és nememből fakadóan sokan azt a hibás képet alakítják ki magukban, hogy
simán hülyének nézhetnek, hiszen „a kis fiatal, tapasztalatlan lány nem meri
majd kitátani a száját”… És hiába élünk a 21. században, a munkaiparban úgy
tűnik a mai napig egy nőnek sokkal többet kell küzdenie ahhoz, hogy egyenrangú
félként kezeljék. De örömmel jelentem, sikerült kiharcolnom a tiszteletet és
elismerést is, olyannyira, hogy egy hete egyedül viszem a bárt esténként, mely
azért nagy megtiszteltetésnek számít :)
16 nap a paradicsomi pokolban, és indulhat a jól megérdemelt
12 napos nyaralás mielőtt október 3.-án ismét Magyarország felé veszem az
irányt. Az utolsó munkanapunk után 3napot még itt töltünk Marissal (osztály,
munka és lakótársam) Parga-ban (hiszen
hiába töltöttünk itt 3hónapot, heti egy szabadnappal nem igen volt lehetőségünk
felfedezni a környéket), majd 24.-én irány Korfu, ahonnan 28.-án repülünk
tovább Athénba. Életemben először kipróbálom milyen „CouchSurfing”-elni, azaz
helyi fiataloknál leszünk elszállásolva Korfun és Athénban is, ami nemcsak,
hogy pénztárca kímélő (nem kell szállásért fizetni), de garantáltan mélyebb
betekintést nyerünk majd az adott hely világába egy helybelivel az oldalunkon,
mintha egyszerű turistaként követnénk az útikönyvek által „what to see, what to
do” tanácsokat. Arról nem is beszélve, hogy így lesz bőven időm kipihenni magam
mielőtt hazaérnék, és így jó eséllyel nem egy „roncsot” lát majd viszont a
család és barátok ;) Minden nappal egyre közeleeeeeebb, hey, hey, heeeeeey!
