Hálával tartozom a sorsnak. Rendkívüli szülőkkel, csodálatos testvérrel, és két legjobb baráttal áldott meg, akik szeretetükkel, támogatásukkal és belém vetett hitükkel hatalmas földrajzi távolságokat áthidalva erősítenek folyamatosan. Egy év telt el azóta, hogy Adelita kirepült a családi fészekből, és neki indult a nagyvilágnak…Tudta, hogy élményekben és tapasztalatokban gazdag végtelen várja őt, melyben olykor a boldogság repíti majd a fellegekig, olykor a könnyek taszítják le majd őt a mélybe. Egy éve szeli sorsa egeit, hol napsütés melengeti arcát, hol vihar csapdossa szárnyait, egyik pillanatban hátszél segíti az előrehaladásban, a másikban a szembeszél nehezíti repülését. Az a bizonyos nagybetűs élet, távol az otthoni fészek melegségétől valóban nem egyszerű…És bár még nem tudja pontosan hova tart, abban biztos, hogy a természet oda vezeti majd kis helyéhez a nagyvilágban, úgyhogy legyen szó fellegekről vagy mélységekről, tudja hogy minden okkal történik, és mivel „az élet mindig szép, csak a te szemeden múlik, hogy milyennek látod”, igyekszik mindent pozitívan megélni és folyamatosan előre tekinteni.

Teszem így most is. Már csak 16 nap a paradicsomi pokolban, és végre magam mögött tudhatom a 3hónapos rabszolgamunkát. Szinte szavakba sem tudom önteni mennyire elnyűttnek érzem magam…Minden porcikám sajog, a talpam olyan repedezett, mint egy idős hajléktalané aki egész nap szeli az utcákat, a hasam folyamatosan korog egy kiadós, minőségi ebéd után vágyakozva, és a hányinger kerülget akárhányszor csak meglátom a főnököt (aki folyamatosan ordít). Érdekes mekkora kettősség húzódik az itt töltött időben. Egyik részről életem egyik legnehezebb időszaka volt, tele megpróbáltatásokkal, másik részről viszont az akadályok azok, melyek ennyire tanulságossá és értékessé teszik ezt a 3 hónapot. Valóban beleláttam hogy működnek a dolgok a zord valóságban, és sajnos számtalanszor szembe kellett néznem a ténnyel, hogy az életkoromból és nememből fakadóan sokan azt  a hibás képet alakítják ki magukban, hogy simán hülyének nézhetnek, hiszen „a kis fiatal, tapasztalatlan lány nem meri majd kitátani a száját”… És hiába élünk a 21. században, a munkaiparban úgy tűnik a mai napig egy nőnek sokkal többet kell küzdenie ahhoz, hogy egyenrangú félként kezeljék. De örömmel jelentem, sikerült kiharcolnom a tiszteletet és elismerést is, olyannyira, hogy egy hete egyedül viszem a bárt esténként, mely azért nagy megtiszteltetésnek számít :)

16 nap a paradicsomi pokolban, és indulhat a jól megérdemelt 12 napos nyaralás mielőtt október 3.-án ismét Magyarország felé veszem az irányt. Az utolsó munkanapunk után 3napot még itt töltünk Marissal (osztály, munka és lakótársam) Parga-ban  (hiszen hiába töltöttünk itt 3hónapot, heti egy szabadnappal nem igen volt lehetőségünk felfedezni a környéket), majd 24.-én irány Korfu, ahonnan 28.-án repülünk tovább Athénba. Életemben először kipróbálom milyen „CouchSurfing”-elni, azaz helyi fiataloknál leszünk elszállásolva Korfun és Athénban is, ami nemcsak, hogy pénztárca kímélő (nem kell szállásért fizetni), de garantáltan mélyebb betekintést nyerünk majd az adott hely világába egy helybelivel az oldalunkon, mintha egyszerű turistaként követnénk az útikönyvek által „what to see, what to do” tanácsokat. Arról nem is beszélve, hogy így lesz bőven időm kipihenni magam mielőtt hazaérnék, és így jó eséllyel nem egy „roncsot” lát majd viszont a család és barátok ;) Minden nappal egyre közeleeeeeebb, hey, hey, heeeeeey!