Teljes képzavar. Állandó vívódás. Talán ezekkel a szavakkal tudnám leginkább jellemezni jelenlegi lelki állapotomat… 3 hosszú hónap telt az azóta a fájdalmas szombat reggel óta mikor Lennel  ígéretek, és bármiféle megállapodás nélkül váltunk el egymástól. Ekkor mindketten úgy gondoltuk, hogy a búcsú örökre szól, és csak idő kérdése lesz, hogy egymáshoz fűződő érzéseinket hátrahagyva tovább lépjünk, és azon az úton folytassuk életünket melyen megismerkedésünk előtt haladtunk.

Egy hétig bírtuk a „mindkettőnknek könnyebb lesz felejteni, ha elvágunk minden szálat, és nem tartjuk a kapcsolatot”, majd jöttek az egyre sűrűbb sms váltások, skype beszélgetések, melyek hamar rádöbbentettek arra, hogy egyszerűen nem tudjuk elengedni egymást. Olyannyira nem, hogy minden észérv ellenére felmerült, hogy novembertől (megragadva az amúgy is tervbe vett egyéves halasztásom által kínált lehetőséget) közös életet tervezünk Antwerp-ben. A tény azonban, hogy ezzel a lépéssel minden magamnak felállított szabályt átlépnék nagyon megrémíszt, arról nem is beszélve, hogy életem eddigi legőrültebb döntését egy olyan ember miatt hoznám meg, akivel csekély 3hetes románc jelenti a tényleges közös múltat. Hónapok óta emlékekből és virtuális beszélgetésekből táplálkozik a tűz mely az együtt töltött idő alatt kapott lángra, és a lángok ahelyett, hogy az idő múlásával csitulnának, továbbra is hevesen égnek…olyan hevesen, hogy néha már-már úgy érzem mindent felégetnek bennem pozitív és negatív értelemben egyaránt (egyik pillanatban a kételyeimet, másik pillanatban a józan eszemet). És ez a lelkem és eszem közötti harc kegyetlen módon legyengít, ott dúl bennem az ébrenlét minden szabad percében, és az utóbbi hetekben éjszakánként az álmaimban is, mely tökéletes bizonyítéka annak, hogy minden porcikám részt vesz e véres küzdelemben….És a döntés pillanata minden nappal egyre sürgetőbb, hiszen a hetek röpködnek, én azonban még mindig nem tudom hol leszek novembertől. Egy olyan ember mellett ébredek majd, aki a szívem által vágyott boldogságot jelenti számomra, vagy valahol Európában az eszem által diktált utat járom-e majd?

„Meddig megy el az ember álmait és karrierjét előtérbe helyezve, és mikor jön el az a pont az életben mikor az észnek végre nem kell felülírnia a szív érzéseit?” fogalmaztam a május 29.-ei, Lentől való búcsúzás fájdalmától átitatott blogbejegyzésemben…. Egyik pillanatban a „most vagyok fiatal, egyszer élünk” életfilozófiát vallom, a másikban viszont Hapcika óva intő szavai hangzanak el a fejemben miszerint egy rossz döntés elkerülhetetlenül elindítja a lavinát, hiszen akkor, ott a rossz irányba fordulunk a „jó és rossz” kereszteződésében. Az elmúlt években mindent megfontoltan, céltudatosan tettem a hosszú távú céljaimért küzdve, és bizony sokszor az eszem döntött a szívem helyett, melyre így utólag visszanézve azt mondom, akármennyire is nehéz volt a döntés akkor, mindig sikerült a jó utat választanom abban a bizonyos kereszteződésben. De ennyire még sosem volt erős bennem a „talán életem végéig bánni fogom, ha nem merek kockázatot vállalni és a szívemet követni” érzés, akármennyire is hatalmas kockázattal jár ha a Belgiumba költözés mellett döntök. Könnyed kis kalandnak indult, viszont ha valóban csak könnyed kis kaland lett volna, akkor most, hónapokkal a búcsúzás után nem itt tartanánk…a hatalmas földrajzi távolság ellenére is közelebb egymáshoz lelkileg, mint amilyen közel bárki mást engedni tudnánk a közvetlen környezetünkből.

Úgy érzem egy Hollywood-i romantikus film főszerepét osztotta rám az élet. Mit meg nem adnék, ha átugorva az első 98 percet, belepillanthatnék az utolsó 5-be, hogy kiderüljön vajon a tündérmese vagy a dráma besorolást kapja-e majd ez a szerelmi történet. A forgatókönyv azonban még nem befejezett, hiszen éppúgy ahogy a toll, a döntés is az én kezemben van….

Mintha még a természet is a lelki állapotomat festené az égre....