Amennyire a „fellegekben lebegve” írtam az előző blogbejegyzésem, most annyira „mélyről” írom soraimat…fizikailag és lelkileg is teljesen kifacsartnak érzem magam, és még a felénél sem tartunk az augusztusi főszezonnak. Már június végén, mikor dolgozni kezdtem felkészítettek, hogy augusztusban ér a mindennapos bolondokháza a tetőpontra, de arról fogalmam sem volt, hogy ez ennyire kemény lesz fizikailag és lelkileg is.

Hajnali fél3-kor, hulla fáradtan estem be az ágyba (az energiaszintemről sokat elárul, hogy én, aki minden buliban benne van, most annyi erőt nem éreztem magamban, hogy munka után bemenjek egy sörre a munkatársaimmal párgába), majd egy hosszú sor forgolódás után valamikor 3körül merültem álomba, gondolva, ezaz, 10.50-ig majdnem 8 teljes órám van az édes álmokat élvezni, és tessék, reggeli fél6 van, és két és fél óra pocsék alvás után mégis itt ülök a felkelő nap fényében a teraszon pötyögve ezeket a sorokat. És bár gyanítom visszafekszem majd néhány órára, abban biztos vagyok, hogy a „palacsintasütős szindróma” (mikor úgy érzem magam, mint akit fejbe vágtak egy palacsintasütővel) egész nap megával kísér majd…És az utóbbi héten minden éjjel nagy, minőségi pihenésre való reményekkel fekszek le, és mégis csalódottan, szinte fáradtabban kelek fel, mint alvás előtt: vagy a dög meleg, vagy a szomszédságban nyüszítő kutya, vagy éppen a szúnyogok, melyek bármely szúnyog riasztó spray ellenére az én véremből vacsoráznak be, vagy a kedves kis vöröshangyák, melyekkel állandóan tele az ágyam és, mint kiderült méretük ellenére vadul harapnak (tisztára, mintha valami nyári táborban lennék, melyből már épp ideje lenne hazatérni a pihe-puha ágyikómba), és ha mégis sikerül álomba merülnöm, akkor is rendelésekkel, asztalszámokkal és tálcákkal álmodom, ami erősen annak a jele, hogy az agyam egyszerűen nem tud kikapcsolni a napi hajtás után....

Hihetetlen nagy a pörgés, állandó rohanás, melyre a 42-43 fokos melegben még rátesz egy lapáttal a főnök, aki azt hiszi állandó ordítással gyorsabb munkára sarkallhatja a beosztottjait, és állandó stresszben van (éppúgy, ahogy ezáltal mi is), hiszen rendkívüli módon érezhető, hogy a tervezettnél 3 emberrel kevesebben visszük végig a szezont (a belőlem szóló fáradtság azt üzeni, akiknek volt eszük még időben hazamenekültek innen, de mivel én sosem voltam az a nehézségek elől megfutamodós típus, igyekszem ezeket a megpróbáltatásokat is tanulási és tapasztalatszerzési folyamatként felfogni).  A dolgozó kezek hiányának eredményeképpen vasárnap este mikor rákérdeztem a megszokott hétfői szabadnapomra, a főnökség megüzente (annyi merszük nem volt, hogy szemtől-szembe közöljék), hogy augusztusban senki nem kap szabadnapot, azaz 4hetet folyamatosan kell végiggüriznünk, de ne aggódjunk a plusz napokat kifizetik majd. Nah, ez nálam teljesen kiverte a biztosítékot, mert én nem azért vagyok itt, hogy plusz 80 euróért legyilkoljam magam, mint a görögök, akik 4-5 hónapot dolgoznak végig folyamatosan szabadnap nélkül, hogy a nyári szezonban megkeressék azt a pénzt amiből az év hátralévő részében élnek majd. Hétfőn reggel annyira ki voltam borulva már csupán annak is a gondolatától, hogy meg akarnak fosztani attól az árva, heti egy szabadnapomtól is, hogy egyszerűen csak sírni tudtam a telefonba, mikor Anyáéknak a „nagy hírről” beszámoltam…Hapcika és két pálinka bátorítása után, a legrosszabbra felkészülve lementem a műszakom kezdete előtt, hogy leüljek a főnökkel (aki ne felejtsük el folyamatosan ordít) és közöljem vele, hogy ragaszkodom a szerződésembe foglalt szabadnapomhoz. Életemben először tapasztaltam meg mit jelent a munkahelyen kiállni a jogaidért és úgymond leülni tárgyalni, hogy a felmerült problémára miképp találhatunk mindkét fél számára elfogadható megoldást (melyhez a többi gyakornoknak, akik ugyanúgy ki voltak akadva, mint én nem volt merszük). Az igazság az, hogy éreztem, hogy nyertes pozícióban vagyok, hiszen a kivívott tisztelet és elismertség miatt tudtam, hogy hatalmas érvágás lenne nekik, ha a gyakornokok közül engem veszítenének el (úgy voltam vele, hogyha minden kötél szakad, akkor bedobom a „felülök az első gépre hazafelé” mondatot -amire szerencsére nem volt szükség-), hiszen itt nem találnak még egy olyan embert, aki pusztán jóindulatból, tanulás és persze bizonyítási vágyból naponta 1-2 kifizetetlen órát lehúz a műszak után, és ott marad a bárban zárásig, mint én. És ezzel szerencsére a főnök is tisztában van, és emiatt (meglepően) nyugodt légkörben telt a beszélgetésünk, melynek végére megállapodtunk abban, hogy mindenki megkapja az eddigi megszokott szabadnapját, és extra fizetést augusztusban , ha heti egyszer plusz 2órára bent marad aznap, mikor a műszaktársa szabadnapon van. Ez rám nézve semmi változással nem jár, hiszen én amúgy is folyamatosan túlórázok, de így legalább a többiek is megkaphatják az 1napi pihijüket, amire valljuk be mindannyiunknak nagy szüksége van… Úgyhogy a „tárgyalás” után a bárpult helyett a part felé vehettem az irányt, és hétfőn a megszokott módon élvezhettem a bolondokháza mentes órákat. Azzal, hogy volt merszem kitátani a számat, nemcsak a főnökségnél váltottam ki tiszteletet (akik minden jel szerint nagyon meg voltak lepve, hogy egy 21 éves, tapasztalatlan kis diáklányban volt annyi, hogy ebben a helyzetben valami kompromisszum kötést kezdeményezzen), de az eddig irigységtől dagadó gyakornok munkatársaimnál hálát is, hiszen ha akkor délelőtt nem szedem össze minden bátorságom, most pokoli 4hétnek néznénk elébe mindannyian (ami azért így, még egy szabadnappal is kegyetlen lesz).

Úgyhogy jelenleg teljes végkimerültséggel küzdve, de boldogan reménykedem, hogy hamar túl leszünk ezen az augusztusi hajtáson, aztán jöhetnek a nyugodtabb, utolsó szeptemberi hetek is....

Bármikor elgyengülök, elég csak a lábfejemre tekintenem, és szinte érzem az otthoni szeretet melegségét, hiszen bármennyire is távol sodor az élet, kis Pofazacsimmal minden lépésnél együtt vagyunk <3

A hétfő esték mindig különlegesek, hiszen ekkor végre én is testközelből élvezhetem Párga nyár esti nyüzsgését (és ez az egyetlen alkalom a héten, hogy Marissal -aki teljesen más munkabeosztásban dolgozik- együtt vacsorázhatunk valami kis kedves tavernában)