Végre megérkezett az otthon, édes otthon egy darabkája a mindennapjaimba, és bár Kicsi szó szerint a tél első havát hozta magával, úgy érzem lelkecském megtelt napsugarakkal, és lila kis világom most kezd igazán összeállni körülöttem.  Kicsi érkezése napján beköltöztünk jelenlegi otthonunkba, mely bár messze áll az álomkuckótól, átmeneti pénztárcabarát megoldásnak tökéletes.  És bár egyenlőre még hippi stílusban élünk (az első két napban nem volt fűtésünk, meleg vizünk és netünk; ágyneműhuzatunk még nincs, de párnákat már beszereztünk tegnap), mégiscsak a mi kis birodalmunk, melyet szépen lassan csinosítgatunk majd… Kétség kívül barátságunk nagy próbája lesz az együttélés, de hiszem, hogy menni fog az összecsiszolódás, hiszen ameddig a kölcsönös szeretet, tisztelet és elfogadás jelen van egy kapcsolatban, addig nincs mi miatt aggódni (még akkor sem ha Kicsi horkolása nem hagy aludni, vagy lehúzom a takarót róla alvás közben:))

Home, street home :)

Leginkább állandó energia és időhiánnyal tudnám jellemezni az elmúlt heteket… A munkámat egyre inkább élvezem, de az állandóan változó beosztásom rendkívül kimerít hiszen folyamatosan ingázok a nappali, délutáni, esti és késő esti műszakok között. Úgy gondolom így tesztelik a tűrőképességemet és határaimat, de remélem eleget bizonyítottam ahhoz, hogy amint egy héten belül hivatalosan is lejár a három hónapos próbaidőm, nekem is beálljanak a műszakjaim, és végre egy kis rendszert vihessek az életembe megszüntetve a teljes képzavart melybe a szervezetem és bioritmusom került. Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy a munka mellé az egyre aktívabb szociális élet is energiavámpírként társul (szívesen feláldozok egy édes délutáni bucikálást azért, hogy munka előtt összefussunk néhány ismerőssel), melyről egyszerűen nem vagyok hajlandó lemondani, hiszen akkor beleesnék a kaszinó csapdájába. Aki dolgozott már tartósan az éjszakában, az tudja, hogy különös erőfeszítést igényel, hogy bármiféle aktivitást vigyen az ember a nappali órákba, és összeegyeztethetővé tegye az életét normális napi rutinnal rendelkező emberekkel (akik van, hogy akkor kelnek, mikor én ágyba kerülök), de végső soron ez az egyetlen módja, hogy beosszuk a rendelkezésünkre álló napi 24 órát, még annak árán is, hogy zombi állapotba kerülünk ezáltal…Úgyhogy fáradtság ide vagy oda, élvezzük, hogy pörög az élet, ami nem utolsó sorban a lehető legjobb nyelvtanulási és gyakorlási lehetőség Kicsinek is, hiszen mindenki a mély vízben tanul meg úszni :)

Bár az otthon, édes otthon egy darabja aranyozza be a mindennapjaimat, az igazság az, hogy az utóbbi időben nagyon erősen küzdök a honvággyal…A fizikai fáradtság és az elmúlt hetek bolondokházája lelkileg is megtépázott rendesen, melyre úgy érzem az egyetlen gyógyír az otthon, édes otthon melegsége: reggeli Anyai kávézás, Hapcikával délutáni futás, Kis Pofazacsimmal kéz a kézben elalvás, megfűszerezve Libás estékkel és csajos „catching up”-al a pesten tanyázó szívem csücskeivel. Március 19-28. Home, sweet home….hey, hey, heeeeey :)

2013. Új év. Új kezdet. Nem hiszek az új évi fogadalmakban, viszont abban nagyon is, hogy a tény, hogy életünk perceit sosem kapjuk vissza, új év közeledtével kötelez arra, hogy megálljunk egy pillanatra és végig gondoljuk milyen évet hagyunk a hátunk mögött, és milyen irányban haladunk a jövő felé… Én életem eddigi legeseménydúsabb évének nyilvánítom 2012-t, mely alatt hol a fellegeket, hol a poklot jártam meg mialatt 4 országon át vezetett utam 2013-ig (Dánia, Görögország, Magyarország, Anglia).  Rengeteg új élményt, tapasztalatot, tudást kaptam az élettől az elmúlt 12 hónapban, de amiért a leghálásabb vagyok, az a családom végtelen szeretete és támogatása, melyre földrajzi távolságtól függetlenül feltétel nélkül számíthatok.

Idén először tapasztaltam meg milyen a Karácsonyt távol az „otthon, édes otthon” melegségétől megélni. Mindig is amondó voltam, hogy a szeretteinkkel töltött közös percek a legnagyobb ajándék melyet kaphatunk, de most értettem meg igazán mekkora hiányérzet és űr keletkezik az emberben mikor hiába áll egy gyönyörűen feldíszített karácsonyfa előtt Szenteste, csalódottan veszi tudomásul, hogy az egyetlen dolog, amit a „Kedves Jézuska! Igazán jó kislány voltam az idén, úgy érzem megérdemlem a családomat Karácsonyra” című levélben kért, nem talált meghallgatásra (aki a vendéglátásban dolgozik, az pontosan tudja miért…) Mindenesetre nem panaszkodhatom, mert bár december 24.-én még dolgoztam (itt Angliában 25.-e az úgynevezett „boxing day” amikor összegyűlik a család hogy közösen ajándékot bontsanak), a karácsonyi műszak után meghitt társaságban ültünk le a szentesti vacsorához (ami mivel hajnali 3kor lett kész, mondhatnám karácsony első napja reggelijéhez), majd ahogy illik, vacsora után arra is fény derült kinek mit hozott a Jézuska idén :) December 25.-e az év egyetlen napja amikor a kaszinó zárva van, melyet egy Xmas-partyval ünnepeltünk, és mivel én a szerencsésebbek közé tartoztam akinek 26.-ára is szabadnapot kapott, így volt időm kipihenni a karácsonyi kaszinós hajtást (13 órás műszakkal minden eddigi rekordomat megdöntöttem), és a leginkább májkúrának betudható ünnepi 2 napot is. Úgyhogy jelentem, sikeresen túléltem életem első Karácsonyát távol az „otthon, édes otthon” melegségétől, és bár hiszem, hogy az első ilyen alkalom a legnehezebb lelkileg, remélem nem lesz belőle rendszer…

Az idei karácsonyom kedvenc képe, melyet Babám készített nekem azzal az üzenettel: "Lélekben mindig velünk vagy"

Ami pedig a szilvesztert illeti, nos egyáltalán nem bántam, hogy dolgoznom kellett, mert nagyon különleges feelingje volt a kaszinóban visszaszámolni a 2012-ből még megmaradt másodperceket, és koccintással ünnepelni 2013 első pillanatait. Tökéletes műszakbeosztást kaptunk, hiszen 2 barátnőmmel együtt mindannyian hajnali 1-kor végeztünk, így még bőven előttünk volt az éjszaka, hogy tisztességesen megünnepeljük az újévet.

ALEA girls 

Kedvenc litván lányaim :)

Mi kétszer kívántunk egymásnak boldog új évet (hiszen otthon egy órával hamarabb kezdődött 2013)

2013. Új év. Új kezdet. Alig néhány napon belül egy darabot kapok az „otthon, édes otthon”-ból Kicsi érkezésével, mely biztos vagyok benne, hogy bearanyozza majd a mindennapjaimat. Ezzel elérkezett az idő ahhoz is, hogy kirepüljek unokatestvérem fészkéből, és újra építsem lila kis világom, ahol Kicsi is menedékre talál majd. És ameddig meg nem találom elérhető árú álomlakásomat (horribilis milyen összegeken belül mozog a lakásbérlés és fenntartás itt Angliában), addig is egy-egy bőröndnyi vagyonunkat összetéve Kicsivel, kalandvágyó és kihíváskedvelő fiatalok stílusában tömörülünk boldogan egy bérelt szobában. Aztán ha már meg lesz az álomkuckó, jöhet majd otthonról a dániai lila kis világom minden darabkája, teljes lakásfelszereléssel együtt.  4 nap és itt van Kicsiiiiii, hey, hey, heeeeeeeeey :)

Hihetetlen hogy repül az idő… Lassan másfél hónapja, hogy belevetettem magam az ismeretlenbe, mellyel egyszerűen nem tudok betelni (és még a hírhedt, zord angol időjárás sem volt elég hozzá, hogy kedvemet szegje). Emlékszem, hogy Dániában is varázslatosan hatott rám az újdonság   hónapokon keresztül, de annak ellenére, hogy „nemzetközi” környezetben voltam, a nyelvi korlátok miatti kívülállóság érzése elkerülhetetlenül rányomta bélyegét az ott töltött időre. Itt viszont mindenki olyan nyelven beszél, melyet megértek (nah jó, hogy őszinte legyek a brit akcentussal még barátkoznom kell), és ez rengeteget segít abban, hogy úgy érezzem ez az ország valóban beenged, és befogad magába. Arról nem is beszélve milyen jól esik mikor anyanyelviek kérdezik mióta élek angol környezetben, mert olyan  az angolom, mintha már évek óta itt élnék (és aki idegen nyelvet tanul az tudja, hogy annál nagyobb elismerés nincs is, mint mikor egy anyanyelvű dicséri egy külföldi nyelvtudását).

A munkát rendkívüli módon élvezem. Nagyon kedves, barátságok és segítőkész munkatársaim vannak, és úgy tűnik a vendégek is egyre inkább megszeretnek. Bár idén nem ülök iskolapadban, úgy érzem mégis rengeteget tanulok a vendéglátásról, hiszen nagyon magasak a kaszinóban az úgynevezett „service quality” elvárások. A munkaköröm „mindenesként” egyrészt magába foglalja a kasinó területén való fel és kiszolgálást (étel, ital), emellett most a Karácsony közeledte miatt rengeteg rendezvényünk van (állófogadások, vacsorák, céges bulik), melynek lebonyolításában segédkezem (van mikor csak 23 főről van szó, van mikor 120-ról). És mivel a rendezvényszervezés amúgy is nagyon érdekel, nagyon élvezem, hogy részese lehetek ilyen eseményeknek, hiszen sokkal többet tanulok, látok abból hogy működnek a dolgok, mintha egyszerűen csak felszolgáló lennék a „gaming floor”-on. Úgyhogy teljesen beleszerettem a kasinó világába, és mindent megteszek, hogy a 3hónapos próbaidőm lejárta után véglegesített alkalmazottként részese is maradhassak (melynek mióta megkaptam az úgynevezett „national insurance numbert” és ezzel hivatalosan is bevándorlóvá váltam, jogi akadálya sincs már).

ALEA karácsonyi öltözékben készen a 120 fős vacsorára

Életemben először élek ekkora városban (300 000lakos), és most kezdem igazán megérteni a nagyvárosi élet szépségeit (főleg a szellemváros Randers után). Elbűvölő kis pub-ok, magával ragadó szociális élet, és állandó pörgés jellemzi a mindennapokat (nem véletlen, hogy folyamatos alvás és időhiányban szenvedek:)), melynek bár energiaszintem látja kárát, én személy szerint nagyon élvezek. Remek kis társaság, hangulatos esték és programok garantálják, hogy a mindennapok ne csak munkával és alvással teljenek (pedig az éjszakai munka után sokszor nagy a kísértés, hogy a következő műszakig az ember ki se bújjon a pihe-puha, meleg ágyikóból…)

Living room coctail bar- Így kell felkészülni a másnapi (sikeres) vizsgára :)

Alanis Morissette koncert előtt (mérföldkő zenei életemben, hiszen teljesen szerelembe este az "Athlete" nevű előzenekarral)

Éljenek a csütrötök esték, hey, hey, heeeeey :)

És mivel a szociális életből sosem elég, dániai hétvégém is rendkívüli volt. Csütörtök éjszaka indult a buszom a londoni Stansted reptérre, mely előtt vétek lett volna kihagyni egy barátunk Living room-os koncertjét, melyre én már indulásra készen, kis bőrönddel érkeztem. Mivel indulás előtt már nem volt időm megcsinálni a másnapi, szóbeli vizsgámra a powerpointos prezentációmat, úgy voltam vele, hogy ezért a koncertért megéri feláldozni az éjszakai alvást, és bevállalni, hogy a buszon, reptéren állítsam össze az előadásomat, úgyhogy pénteken fáradtan, de magabiztosan sétáltam be az egyetem épületébe készen a nyári gyakorlatomról írt projectem védésére. Mivel a vizsgám sikeres volt, az első egyetemi évem most már hivatalosan is befejezettnek számít, melyet péntek este randersi módra a nosztalgia jegyében a Rock Sann-ban ünnepeltünk meg (az a klub ahová dániai hónapjaim alatt jártunk). Szombaton ellátogattam a koleszba, ahol teljesen meghatott, hogy bár senkinek nem szóltam előre, hogy megyek, az este végére vagy 15-en gyűltünk össze a konyhában egy beszélgetős iszogatásra. Hihetetlenül megérintett (és hogy őszinte legyek fel is kavart) újra ott ülni, körülvéve azokkal az emberekkel akik a dániai 9 hónapom alatt a családomat jelentették. Nagyon jó érzés volt visszatérni, és újra azt a melegséget érezni, mely az ott töltött mindennapok hangulatát idézte. Most értettem meg igazán miért rázott meg annyira a nyár elején, amikor egyik pillanatról a másikra kiszakadtam lila kis világomból és végleg hátra kellett hagynom azt…Alig, hogy megérkeztem, és már is azon kaptam magam, hogy vasárnap reggel Cuki kis kékszemű Regina Hercegnővel a reptér felé tartunk. Nagyon rövid, de annál intenzívebb hétvége volt, mely alatt akadtak váratlan kiadások (hazafele pótdíjat kellett fizetnem a kézipoggyászomra –imádunk Ryanair-, majd kiderült, hogy vasárnap helyett véletlenül szombatra foglaltuk a London-Nottingham buszjegyemet, úgyhogy az utolsó pillanatban azt is újra kellett foglalnom), mégis azt mondom, minden perce megérte a drága „kiruccanást”. Hálás vagyok a sorsnak, hogy végül mégis úgy hozta, hogy vissza kellett repülnöm Dániába a vizsga miatt, hiszen így megbizonyosodtam arról, hogy azok az emberi kapcsolatok melyeket hátra hagytam, nem halnak el az idő teltével sem. És ez felbecsülhetetlen ajándéka az életnek…

A paradicsomi pokol beli sorstársammal, muskétás társaimmal, és a magyar csipet csapat tagjaival, véres agy kíséretében :)

Akármennyire is csodálatosan érzem itt magam, azért össze szorul a szívem, hogy ma nem lehetek otthon, hogy jól megölelgessem Hapcikát 51. szülinapja alkalmából, arról nem is beszélve, hogy egyenlőre jobb bele sem gondolni, hogy idén először a Karácsony nem "otthon, édes otthon" telik majd családi környezetben...Azért bízom benne, hogy sorsom szelei hamarosan hazavezetnek majd, és néhány nap erejéig ismét élvezhetem a családi fészek  melegségét. 

Világéletemben kihívás és kalandkereső ember voltam, aki sose félt mindent hátra hagyni és valahol máshol teljesen újra kezdeni. De be kell vallanom, hogy az Angliába vezető utam előtti utolsó este, valami megmagyarázhatatlan és számomra teljesen ismeretlen félelem vett hatalmába, hiszen úgy éreztem egy olyan út áll előttem, melyre lelkileg nem feltétlen állok még készen… egy olyan út, melynek minden darabjában a felnőtt lét lüktetett: állásinterjú; próbaidő; Karácsony az otthon, édes otthon melegsége nélkül; és az első igazi lépés afelé, hogy életemben először  a saját lábamra álljak és végre teljesen önerőből tartsam fenn magam (melynek így 21 évesen úgy érzem igazán eljött az ideje).  

"Amikor a változás szelei fújnak, a kétkedők falakat húznak fel, az optimisták pedig vitorlákat." Nos, én felhúzott horgonnyal és kiengedett vitorlákkal, jó szeleket remélve indultam neki a távoli ismeretlennek, és kezdtem meg életem talán legkalandosabb utazását....

Rendkívüli hálával tartozom családomnak amiért szeretetük és belém vetett hitük által feltétel nélkül támogatnak még annak ellenére is, hogy rendszerint minden ilyen „világjáró projectem” szépen kimeríti a családi költségvetést. Csupán 3 éves voltam, mikor egy horvátországi családi nyaralás alkalmával Hapcikának megígértem, hogy ha felnőtt leszek olyan megélhetési forrást teremtek magamnak, melyből gyönyörű nyugdíjas éveket biztosíthatok nekik. Visszagondolva erre, az ígéret nagy mosolyt csal az arcomra, és csak remélni tudom, hogy valóban eljön az a pont az életben mikor meghálálva az életem során tőlük kapott törődést és támogatást, végre én támogathatom és kényeztethetem őket.

Úgyhogy bár nehéz szívvel, de annál nagyobb lelkesedéssel ültem fel a London felé tartó repülőre. Tudtam, hogy hatalmas mérföldkő ez az életemben, és bíztam benne, hogy csodálatos élményekkel és tapasztalatokkal vár majd Anglia. Minden félelmem ellenére, hatalmas biztonságérzetet adott a tudat, hogy nem leszek egyedül a nagyvilágban, hiszen unokatestvérem szárnyai alá vett, befogadott a lakásába, segített minden szükséges papírmunkában, elkísért állásinterjúra a kasinóhoz (ahol ő is dolgozik), és folyamatos lelki támaszt nyújt nekem. November 14.-re kaptam időpontot a hatóságokhoz, ami azt jelenti, hogy alig 2héten belül hivatalosan és legálisan is itt dolgozó bevándorlónak számítok majd. Ami pedig a munkát illeti, a Karácsony közeledte miatt a lehető legjobbkor érkeztem munkakeresés szempontjából. Múlt hét vasárnap voltam állásinterjún a kasinóban, ahonnan tegnap kaptam a hírt, hogy hétfőtől teljes állásban kezdhetekek mindenesként. Ez azért remek lehetőség, mert így egyszerre 3-4 különböző munkakörre tanítanak be, és gyakorlatilag a kasinó minden részébe betekintést nyerek majd. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy gyakorlatilag érkezésemet követően másfél héten belül dolgozó emberré válhatok egy olyan helyen, ami fizetés és tapasztalat szempontjából is tökéletesen az, amire vágytam. Tudatában vagyok annak, hogy a kezdeti, betanulási időszak valószínűleg nem lesz könnyű, de rendkívül lelkes és izgatott vagyok, hiszen úgy érzem, hogy jó helyen vagyok, jó időben, és valóban ez az én utam :)

Nah, de hogy biztosan ne unatkozzak a hónap végén sem, november 23-25. között visszatérek egy hétvégére Dániába is, hogy a nyári gyakorlati vizsgám szóbeli részével, az első egyetemi évem hivatalosan is befejezettnek számítson. A gyaksziról szóló beadandóm -melynek leadási határideje november 1.-je volt- „megédesítette” az amúgy is izgalmas első angliai napjaimat, hiszen jó magamhoz hűen, most is az utolsó pillanatra hagytam a projectírást (személyes tapasztalataim azt mutatják, hogy a stressz pozitív hatással van a teljesítőképességemre), melyet gyakorlatilag 4 éjszaka alatt írtam meg (sokak hetekig dolgoznak rajta, úgyhogy a vizsgafelelős koordinátorom remélhetőleg nem kérdez majd rá mennyi időt szántam a munkámra…). Az igazság az, hogy nagy kihívás volt számomra a rengeteg személyes, negatív érzést félretéve szakmai objektivitással szavakba foglalni a paradicsomi pokolba töltött 3 hónapos rabszolgamunka által szerzett tapasztalatokat, de úgy érzem ütős kis dolgozatot hoztam össze, melynek „védésére” magabiztosan megyek be majd november végén. Eredeti terveim szerint reménykedtem, hogy az egyetem engedélyezi majd, hogy skype-on keresztül tartsam meg a szóbeli prezentációmat, de a vizsgaszabályzat ezt végül nem tette lehetővé, úgyhogy kezdeti csalódottságomat hamar a boldogság vette át mikor belegondoltam, hogy legalább egy hétvége erejéig újra találkozhatok dániai szívem csücskeivel, melyet hihetetlen módon várok már! Az élet szép, hey,hey, heeeeeeey :)

Felpörögtek az események körülöttem. Múlt héten aktívan levélírásba kezdtem, olyan ismerősöktől segítséget kérve akikről tudom, hogy külföldön dolgoznak/dolgoztak. Mikor Anyáék megnyugtatásképpen azt mondták, hogy ne aggódjak ha úgy alakul bármikor visszaköltöztetnek Dániába, valahogy éreztem, hogy erre nem lesz szükség, mert más utak várnak rám. Ekkor azonban még nem gondoltam volna, hogy gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra kell majd eldöntenem, hogy élek-e egy kínálkozó lehetőséggel. És bár lelkileg nem voltam arra felkészülve, hogy ilyen hamar kell majd ismét búcsút vennem az „otthon, édes otthon”-tól, úgy döntöttem fejest ugrok az ismeretlenbe, hiszen midig is szerettem az új kalandokkal és kihívásokkal teli mély vizeket. Úgyhogy tegnap este lefoglaltam a repjegyemet október 24.-re Angliába, ahol ha minden a tervek szerint alakul, akkor Nottingham-ben sikerül majd  dealer-ként elhelyezkednem abban a kasinóban ahol unokatestvérem dolgozik már évek óta.

Egyik szemem sír, a másik nevet. Most hogy már tudom mennyi lelki áldozattal jár az élet távol az „otthon, édes otthon” melegségétől, elszomorít a tény, hogy az álmaimért küzdve egy olyan helyet kell újra és újra elhagynom, melynek hiányát úgy tűnik elfogadni lehet, de megszokni nem igazán… Tudom, hogy Angliában is megtalálom majd a helyem (ahogy eddig mindenhol), de minden értékes emberi kapcsolat ellenére, melyekre utazásaim folyamán teszek szert, minden alkalommal mikor itthon vagyok, újra és újra tudatosul bennem mennyire hiányolom szívem csücskeit a mindennapi életemből…azokat az embereket, melyek miatt a szívem hazahúz, melyek miatt itthon érzem magam, és melyek miatt mindig olyan nehéz a búcsú. Csodálatos hétvégét töltöttem Pesten szívem csücskeivel, mely alatt a lelki feltöltődésem abszolút kiteljesedett, még annak ellenére is, hogy az energiaszintem a 3napos folyamatos buli által kellőképpen megzuhant :) Bár sok felszínes ismeretség elhalt mióta ritka látogatója vagyok itthoni életemnek, nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy a messzeség ellenére, ők azok az emberek, akikkel a földrajzi távolság ellenére sem vesztettük el egymást lelkileg….Hiszen „Az igaz barátok mindig egymás mellett állnak, bármilyen messze is sodorja az élet őket egymástól. Amikor azt mondják örökké, úgy is értik.”

Hétvége szívem csücskeivel 1. megálló- Kicsivel <3

Hétvége szívem csücskeivel 2. megálló- Buli a csajokkal <3

Hétvége szívem csücskeivel 3. megálló- Libámmal <3

Ennyire mélyen talán még semelyik haza utamat sem éltem meg. Megeredtek a könnyeim mikor felültem a hazafelé tartó gépre és eszembe jutott az a lány, aki három hónappal ezelőtt oly nagy lelkesedéssel és álmokkal indult neki Görögországnak….az a lány, akinek akkor még fogalma sem volt arról, hogy most, 3hónappal később, annyi megpróbáltatás után szinte új emberként tér majd vissza az „otthon, édes otthon”-ba. Egy lelkileg és fizikailag is pokolian nehéz fejezetet zártam le életem könyvében. Egy olyan fejezetet, melyben eddig nem ismert mélységeket jártam be… megtapasztaltam milyen az mikor a körülmények olyan szinten préselnek ki belőled mindent, hogy szinte nem ismersz önmagadra, hiszen úgy érzed sem a lelkedben, sem a testedben nem maradt több erő a küzdelemhez. Mégis kikászálódsz az ágyból, és mivel a munkád megköveteli akkor is mosolyt ragasztasz az arcodra, mikor legbelül darabokra hullasz… Csak a túlélésre játszol, és igyekszel az élet apró szépségeiből erőt meríteni a folytatáshoz. A felkelő nap fényei, a hullámok lágy zenéje, és a tudat, hogy minden nappal közelebb vagy ahhoz, hogy ismét „otthon, édes otthon” légy. Ezek a dolgok tartották bennem a lelket akkor is, amikor a szerelmi tündérmesém (melyért az elmúlt 4hónapban jégbe fagyasztva tartottam szívemet) egyik pillanatról a másikra kártyavárként dőlt össze, mellyel együtt minden álmom és tervem darabokra tört a jövőt illetően. Mikor fizikailag és lelkileg is úgy érzed teljesen elvesztetted az irányítást saját magad felett, rádöbbensz ismét útkeresztezőséhez érkeztél életedben. Választhatsz, hogy összeroppansz, feladod és az önsajnálatba merülő vesztesek útjára kanyarodsz, vagy felkelsz a porból, megrázod magad és minden fájdalmat hátrahagyva, emelt fővel haladsz tovább a győztesek boldogság felé vezető útján. Eldöntöttem, azzal hogy elhagyom Parga-t, az elmúlt hónapok negatívumát is magam mögött hagyom (hiszen ha az ember nehéz szívvel folyamatosan visszanéz a múltba, egyszerűen nem tud előre tekinteni és a jövőre koncentrálni).

Paradicsomi pokol-Lichnos Beach Hotel, Parga

Kezdetben csak munkatársak voltunk, a végére barátokká váltunk

A hazajövetelem előtti 12 napos nyaralás remek lehetőséget adott a lelki feltöltődésre, megújulásra mely alatt úgy érzem sikerült visszatalálnom önmagamhoz. Görögország sokat elvett belőlem, de ezáltal mégis rengeteget kaptam tőle. Csodálatos embereket ismertem meg, hihetetlen élményekkel gazdagodtam, gyönyörű helyeket jártam be, és rendkívüli módon megerősödtem. Akármennyire is nehéz időszak volt (életem eddigi legnehezebbje), úgy érzem minden pillanata megérte ezt a tapasztalatot, hiszen új emberként tértem haza, aki nagyon sok dolgot átértékelt mialatt kemény leckéket kapott az élettől. Készen állok az újabb kalandra, úgy érzem a világ teljesen kitágult előttem és csak rám vár.... Mivel hiszem, hogy mindig minden okkal történik, tudom, hogy  bizonyos álmok azért törnek össze, mert valahol máshol, valami sokkal jobb vár ránk , úgyhogy most új álmokat építek, belevetem magam a munkakeresésbe (talán azt mondanom sem kell, hogy Magyarországon kívül földrajzilag bármire nyitott vagyok), és ha találok olyan munka lehetőséget melyért tapasztalati és pénzügyi szempontból is érdemes egy évet halasztani a suliból, akkor élek vele, ha nem…nos, akkor novembertől ismét visszavezet utam Dániába.  Bár még nem tudom hol kötök ki, azt biztosan tudom hogy sorsom szelei arra a helyre visznek majd, ahol lennem kell. És addig is, minden pillanatáért hálát adok a sorsnak, hogy végre nem csak napokig élvezhetem az „otthon, édes otthon” melegségét! Úgyhogy végtelen boldogság és nyugalom van bennem…Hiszen „az élet mindig szép, csak a Te szemeden múlik, hogy milyennek látod!” :)

Paxos

Kerkyra, Korfu

Kyriakos, corfui CouchSurfing-es szállásadónk

Akrópolisz, Athén

A 3hónapos rabszolgamunka után megérdemeltünk egy kis kényesztetést :)

Kosta, best host ever! (a kis latintáncos, zumba tanár :D)

Marissal, akivel együtt sírtunk, együtt nevettünk az elmúlt hónapok alatt....

Hálával tartozom a sorsnak. Rendkívüli szülőkkel, csodálatos testvérrel, és két legjobb baráttal áldott meg, akik szeretetükkel, támogatásukkal és belém vetett hitükkel hatalmas földrajzi távolságokat áthidalva erősítenek folyamatosan. Egy év telt el azóta, hogy Adelita kirepült a családi fészekből, és neki indult a nagyvilágnak…Tudta, hogy élményekben és tapasztalatokban gazdag végtelen várja őt, melyben olykor a boldogság repíti majd a fellegekig, olykor a könnyek taszítják le majd őt a mélybe. Egy éve szeli sorsa egeit, hol napsütés melengeti arcát, hol vihar csapdossa szárnyait, egyik pillanatban hátszél segíti az előrehaladásban, a másikban a szembeszél nehezíti repülését. Az a bizonyos nagybetűs élet, távol az otthoni fészek melegségétől valóban nem egyszerű…És bár még nem tudja pontosan hova tart, abban biztos, hogy a természet oda vezeti majd kis helyéhez a nagyvilágban, úgyhogy legyen szó fellegekről vagy mélységekről, tudja hogy minden okkal történik, és mivel „az élet mindig szép, csak a te szemeden múlik, hogy milyennek látod”, igyekszik mindent pozitívan megélni és folyamatosan előre tekinteni.

Teszem így most is. Már csak 16 nap a paradicsomi pokolban, és végre magam mögött tudhatom a 3hónapos rabszolgamunkát. Szinte szavakba sem tudom önteni mennyire elnyűttnek érzem magam…Minden porcikám sajog, a talpam olyan repedezett, mint egy idős hajléktalané aki egész nap szeli az utcákat, a hasam folyamatosan korog egy kiadós, minőségi ebéd után vágyakozva, és a hányinger kerülget akárhányszor csak meglátom a főnököt (aki folyamatosan ordít). Érdekes mekkora kettősség húzódik az itt töltött időben. Egyik részről életem egyik legnehezebb időszaka volt, tele megpróbáltatásokkal, másik részről viszont az akadályok azok, melyek ennyire tanulságossá és értékessé teszik ezt a 3 hónapot. Valóban beleláttam hogy működnek a dolgok a zord valóságban, és sajnos számtalanszor szembe kellett néznem a ténnyel, hogy az életkoromból és nememből fakadóan sokan azt  a hibás képet alakítják ki magukban, hogy simán hülyének nézhetnek, hiszen „a kis fiatal, tapasztalatlan lány nem meri majd kitátani a száját”… És hiába élünk a 21. században, a munkaiparban úgy tűnik a mai napig egy nőnek sokkal többet kell küzdenie ahhoz, hogy egyenrangú félként kezeljék. De örömmel jelentem, sikerült kiharcolnom a tiszteletet és elismerést is, olyannyira, hogy egy hete egyedül viszem a bárt esténként, mely azért nagy megtiszteltetésnek számít :)

16 nap a paradicsomi pokolban, és indulhat a jól megérdemelt 12 napos nyaralás mielőtt október 3.-án ismét Magyarország felé veszem az irányt. Az utolsó munkanapunk után 3napot még itt töltünk Marissal (osztály, munka és lakótársam) Parga-ban  (hiszen hiába töltöttünk itt 3hónapot, heti egy szabadnappal nem igen volt lehetőségünk felfedezni a környéket), majd 24.-én irány Korfu, ahonnan 28.-án repülünk tovább Athénba. Életemben először kipróbálom milyen „CouchSurfing”-elni, azaz helyi fiataloknál leszünk elszállásolva Korfun és Athénban is, ami nemcsak, hogy pénztárca kímélő (nem kell szállásért fizetni), de garantáltan mélyebb betekintést nyerünk majd az adott hely világába egy helybelivel az oldalunkon, mintha egyszerű turistaként követnénk az útikönyvek által „what to see, what to do” tanácsokat. Arról nem is beszélve, hogy így lesz bőven időm kipihenni magam mielőtt hazaérnék, és így jó eséllyel nem egy „roncsot” lát majd viszont a család és barátok ;) Minden nappal egyre közeleeeeeebb, hey, hey, heeeeeey!