6 years later, this is me, with a comeback!

Can't help but feel like this is a big comeback. I started my blog back in 2011 under the name of 'Adelita a nagyvilagban' (small Adel in the big world) when I moved abroad from Hungary to start university in Denmark. The aim of my blogging was to keep people (whoever was interested) posted with what I was up to (social media wasn't as advanced at the time). I carried my blog through my time in Denmark, Greece and the very beginning of my life in England. But then something changed (which I think must happen to a lot of people sharing their lives on virtual platforms), what in the beginning felt like genuine calling, became more and more like a chore, with no more words left to share... And I have never been one to put a mask on and pretend something that is not in my guts, so I stopped blogging completely and got on with life. 8 years later, here I am in the middle of nowhere (Faroe Islands), with basically not much 'action' to report back on my life, and yet, bursting with words to share. What is different this time? My life has been on a crazy roller coaster ride over the past few years (with a lot of highs and lows) which made me start looking within myself to make sense of the journey I am on.

Back in January this year I started an Instagram account called Bohosoul @_bohosoul_ (the word comes from bohemian soul) separate from my personal one wanting to share my journey to self-discovery as part of my quest to live life in mindfulness, swimming towards inner peace and happiness within. Since moving to this remote place, away from what I now refer to as the modern world, the calling has become stronger and stronger to restart my blog (this time in English and under the same name that my body, mind and spirit Instagram account runs on) with the aim to be a genuine voice that empowers people to dive into the deepest level of their soul and reconnect with their true self (I know... scary stuff, right?!)

Over the last few years, I couldn´t help but feel like I was an `outside the box` person. Not only because of the countless moves across 5 countries in the space of 8 years, but also for the growing feeling that `norms` didn`t fit me, or rather, not consciously, but I didn`t fit them. This might sound crazy but the first time I realised this was when I was living the dream of a Monday to Friday life working in an office environment after spending several years surviving on 4-5 hours of sleep, going to uni in the daytime whilst working a full time job at night with no weekends, Christmas nor New Year`s Eve like a `normal` person would have. There I was with my `balanced` life, I could finally go to sleep at night, have the weekends to myself and after 4 years, spend Christmas at home with my family (was never that bothered about missing out on the forced New Year`s Eve partying, but not being able to sit at the dinner table with my family at Christmas for years did break my heart) and yet, I felt more out of balance than ever before. Without giving it much thought, I assumed this feeling was what people call work stress (and anyway, once you step into the world of recruitment, you are kind of expected to experience high stress levels to indicate you are doing your job right). So I put the label `stressed` on myself like everyone else would, being stuck in the hamster wheel of the 21^st century.

To keep my `stressed` label in check, I started running. First, social runs with a running club I joined in Manchester, just to get the `feel good` endorphins flowing. Then, very soon, those levels of endorphins weren`t enough to get me feel good so I started running long distances and before I knew it, I was averaging 120K months training for my second marathon last April. I love running and I do consider it to be of my greatest teachers in life that trained my brain to push through when things get rough, but looking back now I should have realised that as much as I thought I was dealing with my problems with the intense training I put myself under, I was actually running away from having to face the the fact that I wasn`t living a life that would ever fulfil my heart and soul. Don`t get me wrong, I am not saying everyone who runs, runs to get away from something, but sure as hell I did at the time! And it took me an injury (which prevented me from running for 3 months therefore my stress relief channels were blocked all the sudden), a very dysfunctional relationship and an alien face (the right side of my face swell up from one day to the other, which the doctor diagnosed as mumps) to realise I couldn`t keep running away anymore from some very difficult realisations regarding the direction my life was taking and how much out-of-touch I was with myself. So to start my soul-searching journey, within the space of 24 hours I decided to quit a career that was killing my soul with no job to walk into, broke off my toxic relationship and got on the first flight back home to pick up the pieces (and yes, I was in pieces at the lowest point I had ever been in my life). Why am I sharing all this openly? Because as much as I had no clue what I was going to do with my life, one thing I was certain about: we have one lifetime in this existence and we owe it to ourselves to live a life that we feel empowered by, and that comes with tough choices, with the ability to change circumstances and with faith that dark times come into our life giving us a chance to pick up the pieces and build a better one through us working on becoming a better version of ourselves, every single day.

Since, it is a blog piece not a novel, I will elaborate next time on how on earth I got moving to an island in the middle of nowhere with more sheep than human population, but for now my message is this: If you find yourself uncomfortable in any aspect of your life, don`t come up with excuses as to why that discomfort is a normal part of life because it shouldn`t have to be (regardless of what the `norm` says)! Trust yourself and generate change even if you don`t see the light at the end of the tunnel (yet) because you are worthy of more than just a mediocre life!

Sending love to all the beautiful souls out there, happy Thursday! x

Az új év kezdete megköveteli, hogy 2013-at az elmúlt hónapok összegzésével zárjam (hiszen ha belegondolok ismét 3hónap repült el az utolsó blogbejegyzésem óta…). Az egyetem megkezdése óta olyan mintha az életem egy másik dimenzióba lépett volna, és hogy őszinte legyek számomra is hihetetlen, hogy az emberi szervezet milyen rendkívüli módon képes alkalmazkodni a körülményekhez.

A teljes állású éjszakai kaszinózás mellé becsatlakoztak az egész napos egyetemi órák heti kétszer, a millió beadandó project és utolsó éves hallgatóként a szakdolgozat írás is. Emellett a kaszinóban a F&B (élelmiszer és ital) részleg szakszervezeti képviselőjévé választottak, ami a kaszinó vezetőségével rendszeres üléseken való részvételével jár. És hogy garantáltan ne legyen túl magas az alvással töltött óráim száma, a Robin Hood félmaraton (melynek túlélése és végigfutása a csodával határos) rádöbbentett, hogy mennyire hiányzott a mozgás az életemből, úgyhogy beiratkoztam a városközpont egyetlen 24órás nyitvatartású konditermébe is, ahol egy-egy 8-10 órás éjszakai műszak után rendszerint én vagyok az egyetlen bolond, aki a futógépen gyilkolja le magát hajnali 4-5 környékén. Szóval az utóbbi hónapokban szó szerint igaz, hogy „aludni is alig van időm”, de számomra is meglepő módon (nagy mormota hírében álltam világ életemben) 4-5 óra alvás ide vagy oda, rég nem éreztem magam ilyen kiegyensúlyozottnak mint most. Azt hiszem ehhez az is nagy mértékben hozzájárul, hogy olyan dolgok kötik le az időmet, melyeket élvezettel, szívvel-lélekkel csinálok. Imádom az egyetemet (teljesen más az oktatás itt, mint Dániában), úgy érzem valóban értékes tudásra teszek szert az előadások alatt, mely önmagában is elég motivációnak bizonyul, hogy ha úgy alakul akkor alvás nélkül is, de bejárjak az órákra.

Életem leghosszabb 3órája volt a Robin Hood félmaraton, de végigcsináltuk! :)

A "Mikulás" jótékonysági futás azokért a gyerekekért, akik az év nagy részét (így az ünnepeket is) kórházban töltik.

A kaszinóban is szépen alakulnak a dolgaim, a múlt hónapban engem ért a megtiszteltetés, hogy részt vegyek a negyedéves jutalom vacsorán az igazgatósággal melyre minden részlegből egy dolgozót választanak ki a munkája elismeréseként. A recepciós munkakörbe már olyan szinten beletanultam, hogy a főrecepciós már hónapok óta fűz, hogy váltsak részleget és menjek át hozzájuk (akármennyire is élvezem a változatosságot abban, hogy egy-egy műszak erejéig beugrok kisegíteni őket, egyszerűen képtelen lennék 8órát egy helyben ácsorogni, a megszokott rohangálás helyett). A Karácsonyi időszak alatt a 120-150 fős rendezvények lebonyolításában vettem részt, melyben ismét egy teljesen más munkakörbe nyertem betekintést, és hogy őszinte legyek, nagyon élvezem, hogy a kaszinó minden szegletében tapasztalatra teszek szert. Mivel annyi szakmai tudást és tapasztalatot kaptam, és kapok folyamatosan ettől a helytől, úgy döntöttem a szakdolgozatom témája is az Alea Casino lesz, melyet a vezetőség is nagy örömmel fogadott, és rendszeres konzultáció mellett mindenben a rendelkezésemre állnak. Úgy érzem a szívemet teszem bele a munkámba, és jócskán kapok is cserébe. Hivatalosan senki sem kaphat szabadságot a decemberi hajtás alatt, mégis a közvetlen főnököm -tudván, hogy a család meglátogat Karácsonyra- olyan beosztást adott nekem, hogy előre ledolgozva nem hivatalos szabadságom óráit, mégis lehetővé tegye hogy közel egy hetet tölthessek családi körben, és a Karácsony valóban úgy teljen, mintha „otthon, édes otthon” lennék. És a lila kis világomban töltött közös családi pillanatok felbecsülhetetlen értékűek!

Életem első saját karácsonyfája :)

Életem legjobb Karácsonyi ajándéka(i) <3

Hihetetlen hogy az elmúlt 6hónap milyen észrevétlenül repült el… Ma pontosan 11 hónapja, hogy fejest ugrottam az ismeretlenbe, és az a bizonyos nagybetűs élet olyan szinten szippantott magába, hogy egy-egy lélegzetvételre is alig hagyott időt. Egy új fejezet kezdődik holnap életem könyvében, mely úgy érzem megköveteli hogy az elmúlt hónapok összegzésével lezárjam angliai ittlétem első korszakát, és nagy levegőt véve, izgatottan vágjak bele az előttem állóba.

Elérkezett az idő, hogy holnaptól visszaüljek az iskolapadba, és ha belegondolok olyan hosszú út vezetett idáig azóta, hogy az egy éves iskolahalasztás mellett döntöttem… A kaszinós éjszakai „üzemmód” miatt fizikailag és szellemileg is kemény hónapok vannak mögöttem, de úgy érzem szépen kivirágoztak erőfeszítésem csírái: rengeteget tanultam (és folyamatosan tanulok) a vendéglátás ágazatáról egy olyan cégnél melynek neve remek ajánlólevelet ad az életrajzomhoz, Kicsivel beköltöztünk egy két szobás álom lakásba (teljesen a városközpontban -8 percre a kaszinótól, 2 percre az egyetemtől) melyben életemben először érzem azt, hogy „otthon, édes otthon” vagyok mikor fáradtan hazaérek lila kis kuckónkba, és végül de nem utolsó sorban (talán mind közül a legfontosabb) rengeteget tanultam arról, hogy milyen is a kihívásokkal és felelősséggel teli felnőtt élet, és mennyire fontos hogy megleljük a szépséget és boldogságot az apró dolgokban, hogy a szürke hétköznapok egy kicsit színesebbnek tűnjenek. 

És mivel a képek minden szónál többet mondanak, íme egy fényképes összefoglaló mindarról ami garantálta hogy lila kis világom lila maradjon az elmúlt hónapokban is:

Mert "az élet mindig szép, csak a Te szemeden múlik, hogy milyennek látod!"

"Best friends are the people you can do anything and nothing with and still have the best time!"

Rendkívül szerencsésnek érzem magam, hogy egy ilyen csodálatos ember mindennapi része lila kis világomnak. <3

"Race for life" jótékonysági futás a rák elleni küzdelemért. Vasárnap következik a "Robin Hood" fél maraton, melynek 20km-es távját hogy őszinte legyek nem tudom hogy fogom túlélni :)

"Time and distance mean nothing between sisters, we are always in each other's heart."

Babám ballagására sajnos nem tudtam hazarepülni, viszont közel 3hetet velem töltött a nyári szünidejében.

"A családi szeretet az élet legnagyobb ajándéka."

Az 5napos szülői vilámlátogató annyira jól sikerült a nyáron, hogy idén őket kapom karácsonyi ajándékként a nottinghami karácsonyfa alá <3

Több hónapi kemény munka után egy hosszú hétvégével ajándékoztuk meg magunkat Kicsivel Hollandiában, hogy így feltöltődjünk fel a karácsonyi kaszinós bolondokházára ami vészesen közeleg :)

Egy kis bolondság sosem árt, még a munkahelyen sem :)

Igaz kicsit félelemmel tölt el a gondolat, hogy a munka mellett (ami eddig önmagában is teljesen lekötötte az időmet és energiámat) holnaptól az egyetemi napok is becsatlakoznak a kötelezettségek sorába, de hogy őszinte legyek, úgy érzem épp itt az ideje, hogy egy újabb kihívás pezsdítse fel a mindennapjaimat. Úgyhogy holnaptól kezdődhet az egyetemi élet második felvonása, hey, hey, heeeeeey! :)

Néha úgy érzem az idő a legnagyobb ellenségem…Az elmúlt 2 hónap (beleértve az otthon töltött 9 napot is) úgy elrepült, hogy szinte tudomást szereztem róla, és már csak azon kaptam magam, hogy London-Lutonból ismét a Nottingham felé tartó buszon ülök, ahogy tettem azt félelemmel vegyült izgatottsággal 5 hónappal ezelőtt is, amikor még nem voltam biztos benne mit tartogat számomra Anglia.

Az igazság az, hogy az elmúlt hónapok fizikailag és lelkileg is kemények voltak (leginkább a munka miatti állandó idő és energiahiány miatt), ennek ellenére azonban úgy érzem olyan szinten kezd összeállni az úgynevezett nagybetűs élet körülöttem, hogy az minden várakozásomat felülmúlta. Alig, hogy a próbaidőm lejártával hivatalosan is biztossá vált, hogy véglegesítenek a kaszinóban, hirtelen kihagyhatatlan szakmai fejlődési lehetőségek adódtak számomra (igyekszem nélkülözhetetlenné válni és ezáltal saját magam útjába folyamatos kihívásokat görgetni): recepció és bártréninget kaptam, és beiratkoztam egy úgynevezett NVQ  (customer service) távoktatási egyetemi programba is, melynek teljes költségeit a cég állja. Időközben kiderült az is, hogy a nottinghami egyetem elfogadta turizmus- vendéglátás szakára való jelentkezésemet, melynek megfelelően októbertől, a második évfolyamba csatlakozva itt fejezhetem be a Dániában megkezdett tanulmányaimat. Úgyhogy fáradtság ide vagy oda, minden jel szerint szépen virágzik a befektetett munka és energia gyümölcse. Csak bár a fák is virágba borulnának már a tavasz kezdetét jelezve, mert alig bírom kivárni, hogy a jó idő érkeztével belekezdjek „gatyába rázom testem, lelkem” projectbe a folyóparton való napsütéses futásokkal :)

Habár az égiek úgy döntöttek, hogy hiába repülök haza, nem menekülhetek a zord időjárás elől, lelkemben kitavaszodott az „otthon, édes otthon” töltött napok alatt, melyek mint mindig, ismét lélekmelengető hatással voltak rám. 3 nyugis, igazi családi napot töltöttünk négyesben Zebegényben (Dunakanyar) rögtön érkezésemet követően, ahol volt lehetőségem kipihenni az elmúlt hetek alváshiányát, és előre beraktározni energiából a családi telelést követő szociális élet döppingre. 9 nap olyan rövid idő, és olyan hamar eltelik, hogy szinte lehetetlen mindent belesűríteni amit szívem szerint belesűrítenék… de ha jobban belegondolok, hihetetlen érzés, hogy a földrajzi távolság  és ritka személyes találkozások ellenére, még mindig annyi ember hazavár, és szeretetével feltölt az otthon töltött napok alatt. (Teljes csalódottság vett hatalmába a képek feltöltése közben, mikor tudatosult , hogy valahogy az otthon töltött napok alatt elmaradt a szokásos "mindent megörökítünk" buzgóság...szörnyűűűűűűű)

25 év 25 óra a Bolyaiban. Bár kosárlabda gimi óta nem volt a kezemben, és majd meghaltam a pályán a 6meccs alatt, nagyon jó volt újra visszacsöppenni a gimis bandába.

Életemben most először éreztem ekkora kettősséget (egyik szemem sírt, a másik nevetett) az Angliába vezető visszautam előtt… még olyan jó lett volna tovább élvezni az „otthon, édes otthon” melegségét, a családi légkört és a szívem csücskeivel töltött pillanatokat, viszont számomra meglepő módon valahogy mégis hiányzott már lila kis világom és azok résztvevői. Azt hiszem ez annak a jele, hogy életemben először kezdem valóban „itthon” érezni magam, az otthontól távol is, és bár nem hinném, hogy Anglia lesz végleges letelepedési helyem, most a jelenben (és az egyetem miatt még egy évig biztosan) igenis úgy érzem itthon, otthon vagyok. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy ebben hatalmas szerepe van Kicsi jelenlétének is, mely az „otthon, édes otthon” egy darabkájaként folyamatos lelki támaszával és szeretetével tölti meg mindennapjaimat, a fergeteges nottinghami társadalmi és éjszakai életnek, illetve azért remek érzés, hogy szépen alakul az a bizonyos nagybetűs felnőtt élet. Úgy érzem jó helyen vagyok, jó időben… Az élet szép, hey, hey, heeeeey :)

"F.R.I.E.N.D.S. Fight for you, Respect you. Include you. Encourage you. Need you. Deserve you. Stand by you."

Csak összeverődött a magyar csipet csapat. Rekeszizmaim kikészültek a két "pesti" legény mellett :)

Az a bizonyos nottinghami szociális és éjszakai élet... :)

Végre megérkezett az otthon, édes otthon egy darabkája a mindennapjaimba, és bár Kicsi szó szerint a tél első havát hozta magával, úgy érzem lelkecském megtelt napsugarakkal, és lila kis világom most kezd igazán összeállni körülöttem.  Kicsi érkezése napján beköltöztünk jelenlegi otthonunkba, mely bár messze áll az álomkuckótól, átmeneti pénztárcabarát megoldásnak tökéletes.  És bár egyenlőre még hippi stílusban élünk (az első két napban nem volt fűtésünk, meleg vizünk és netünk; ágyneműhuzatunk még nincs, de párnákat már beszereztünk tegnap), mégiscsak a mi kis birodalmunk, melyet szépen lassan csinosítgatunk majd… Kétség kívül barátságunk nagy próbája lesz az együttélés, de hiszem, hogy menni fog az összecsiszolódás, hiszen ameddig a kölcsönös szeretet, tisztelet és elfogadás jelen van egy kapcsolatban, addig nincs mi miatt aggódni (még akkor sem ha Kicsi horkolása nem hagy aludni, vagy lehúzom a takarót róla alvás közben:))

Home, street home :)

Leginkább állandó energia és időhiánnyal tudnám jellemezni az elmúlt heteket… A munkámat egyre inkább élvezem, de az állandóan változó beosztásom rendkívül kimerít hiszen folyamatosan ingázok a nappali, délutáni, esti és késő esti műszakok között. Úgy gondolom így tesztelik a tűrőképességemet és határaimat, de remélem eleget bizonyítottam ahhoz, hogy amint egy héten belül hivatalosan is lejár a három hónapos próbaidőm, nekem is beálljanak a műszakjaim, és végre egy kis rendszert vihessek az életembe megszüntetve a teljes képzavart melybe a szervezetem és bioritmusom került. Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy a munka mellé az egyre aktívabb szociális élet is energiavámpírként társul (szívesen feláldozok egy édes délutáni bucikálást azért, hogy munka előtt összefussunk néhány ismerőssel), melyről egyszerűen nem vagyok hajlandó lemondani, hiszen akkor beleesnék a kaszinó csapdájába. Aki dolgozott már tartósan az éjszakában, az tudja, hogy különös erőfeszítést igényel, hogy bármiféle aktivitást vigyen az ember a nappali órákba, és összeegyeztethetővé tegye az életét normális napi rutinnal rendelkező emberekkel (akik van, hogy akkor kelnek, mikor én ágyba kerülök), de végső soron ez az egyetlen módja, hogy beosszuk a rendelkezésünkre álló napi 24 órát, még annak árán is, hogy zombi állapotba kerülünk ezáltal…Úgyhogy fáradtság ide vagy oda, élvezzük, hogy pörög az élet, ami nem utolsó sorban a lehető legjobb nyelvtanulási és gyakorlási lehetőség Kicsinek is, hiszen mindenki a mély vízben tanul meg úszni :)

Bár az otthon, édes otthon egy darabja aranyozza be a mindennapjaimat, az igazság az, hogy az utóbbi időben nagyon erősen küzdök a honvággyal…A fizikai fáradtság és az elmúlt hetek bolondokházája lelkileg is megtépázott rendesen, melyre úgy érzem az egyetlen gyógyír az otthon, édes otthon melegsége: reggeli Anyai kávézás, Hapcikával délutáni futás, Kis Pofazacsimmal kéz a kézben elalvás, megfűszerezve Libás estékkel és csajos „catching up”-al a pesten tanyázó szívem csücskeivel. Március 19-28. Home, sweet home….hey, hey, heeeeey :)

2013. Új év. Új kezdet. Nem hiszek az új évi fogadalmakban, viszont abban nagyon is, hogy a tény, hogy életünk perceit sosem kapjuk vissza, új év közeledtével kötelez arra, hogy megálljunk egy pillanatra és végig gondoljuk milyen évet hagyunk a hátunk mögött, és milyen irányban haladunk a jövő felé… Én életem eddigi legeseménydúsabb évének nyilvánítom 2012-t, mely alatt hol a fellegeket, hol a poklot jártam meg mialatt 4 országon át vezetett utam 2013-ig (Dánia, Görögország, Magyarország, Anglia).  Rengeteg új élményt, tapasztalatot, tudást kaptam az élettől az elmúlt 12 hónapban, de amiért a leghálásabb vagyok, az a családom végtelen szeretete és támogatása, melyre földrajzi távolságtól függetlenül feltétel nélkül számíthatok.

Idén először tapasztaltam meg milyen a Karácsonyt távol az „otthon, édes otthon” melegségétől megélni. Mindig is amondó voltam, hogy a szeretteinkkel töltött közös percek a legnagyobb ajándék melyet kaphatunk, de most értettem meg igazán mekkora hiányérzet és űr keletkezik az emberben mikor hiába áll egy gyönyörűen feldíszített karácsonyfa előtt Szenteste, csalódottan veszi tudomásul, hogy az egyetlen dolog, amit a „Kedves Jézuska! Igazán jó kislány voltam az idén, úgy érzem megérdemlem a családomat Karácsonyra” című levélben kért, nem talált meghallgatásra (aki a vendéglátásban dolgozik, az pontosan tudja miért…) Mindenesetre nem panaszkodhatom, mert bár december 24.-én még dolgoztam (itt Angliában 25.-e az úgynevezett „boxing day” amikor összegyűlik a család hogy közösen ajándékot bontsanak), a karácsonyi műszak után meghitt társaságban ültünk le a szentesti vacsorához (ami mivel hajnali 3kor lett kész, mondhatnám karácsony első napja reggelijéhez), majd ahogy illik, vacsora után arra is fény derült kinek mit hozott a Jézuska idén :) December 25.-e az év egyetlen napja amikor a kaszinó zárva van, melyet egy Xmas-partyval ünnepeltünk, és mivel én a szerencsésebbek közé tartoztam akinek 26.-ára is szabadnapot kapott, így volt időm kipihenni a karácsonyi kaszinós hajtást (13 órás műszakkal minden eddigi rekordomat megdöntöttem), és a leginkább májkúrának betudható ünnepi 2 napot is. Úgyhogy jelentem, sikeresen túléltem életem első Karácsonyát távol az „otthon, édes otthon” melegségétől, és bár hiszem, hogy az első ilyen alkalom a legnehezebb lelkileg, remélem nem lesz belőle rendszer…

Az idei karácsonyom kedvenc képe, melyet Babám készített nekem azzal az üzenettel: "Lélekben mindig velünk vagy"

Ami pedig a szilvesztert illeti, nos egyáltalán nem bántam, hogy dolgoznom kellett, mert nagyon különleges feelingje volt a kaszinóban visszaszámolni a 2012-ből még megmaradt másodperceket, és koccintással ünnepelni 2013 első pillanatait. Tökéletes műszakbeosztást kaptunk, hiszen 2 barátnőmmel együtt mindannyian hajnali 1-kor végeztünk, így még bőven előttünk volt az éjszaka, hogy tisztességesen megünnepeljük az újévet.

ALEA girls 

Kedvenc litván lányaim :)

Mi kétszer kívántunk egymásnak boldog új évet (hiszen otthon egy órával hamarabb kezdődött 2013)

2013. Új év. Új kezdet. Alig néhány napon belül egy darabot kapok az „otthon, édes otthon”-ból Kicsi érkezésével, mely biztos vagyok benne, hogy bearanyozza majd a mindennapjaimat. Ezzel elérkezett az idő ahhoz is, hogy kirepüljek unokatestvérem fészkéből, és újra építsem lila kis világom, ahol Kicsi is menedékre talál majd. És ameddig meg nem találom elérhető árú álomlakásomat (horribilis milyen összegeken belül mozog a lakásbérlés és fenntartás itt Angliában), addig is egy-egy bőröndnyi vagyonunkat összetéve Kicsivel, kalandvágyó és kihíváskedvelő fiatalok stílusában tömörülünk boldogan egy bérelt szobában. Aztán ha már meg lesz az álomkuckó, jöhet majd otthonról a dániai lila kis világom minden darabkája, teljes lakásfelszereléssel együtt.  4 nap és itt van Kicsiiiiii, hey, hey, heeeeeeeeey :)

Hihetetlen hogy repül az idő… Lassan másfél hónapja, hogy belevetettem magam az ismeretlenbe, mellyel egyszerűen nem tudok betelni (és még a hírhedt, zord angol időjárás sem volt elég hozzá, hogy kedvemet szegje). Emlékszem, hogy Dániában is varázslatosan hatott rám az újdonság   hónapokon keresztül, de annak ellenére, hogy „nemzetközi” környezetben voltam, a nyelvi korlátok miatti kívülállóság érzése elkerülhetetlenül rányomta bélyegét az ott töltött időre. Itt viszont mindenki olyan nyelven beszél, melyet megértek (nah jó, hogy őszinte legyek a brit akcentussal még barátkoznom kell), és ez rengeteget segít abban, hogy úgy érezzem ez az ország valóban beenged, és befogad magába. Arról nem is beszélve milyen jól esik mikor anyanyelviek kérdezik mióta élek angol környezetben, mert olyan  az angolom, mintha már évek óta itt élnék (és aki idegen nyelvet tanul az tudja, hogy annál nagyobb elismerés nincs is, mint mikor egy anyanyelvű dicséri egy külföldi nyelvtudását).

A munkát rendkívüli módon élvezem. Nagyon kedves, barátságok és segítőkész munkatársaim vannak, és úgy tűnik a vendégek is egyre inkább megszeretnek. Bár idén nem ülök iskolapadban, úgy érzem mégis rengeteget tanulok a vendéglátásról, hiszen nagyon magasak a kaszinóban az úgynevezett „service quality” elvárások. A munkaköröm „mindenesként” egyrészt magába foglalja a kasinó területén való fel és kiszolgálást (étel, ital), emellett most a Karácsony közeledte miatt rengeteg rendezvényünk van (állófogadások, vacsorák, céges bulik), melynek lebonyolításában segédkezem (van mikor csak 23 főről van szó, van mikor 120-ról). És mivel a rendezvényszervezés amúgy is nagyon érdekel, nagyon élvezem, hogy részese lehetek ilyen eseményeknek, hiszen sokkal többet tanulok, látok abból hogy működnek a dolgok, mintha egyszerűen csak felszolgáló lennék a „gaming floor”-on. Úgyhogy teljesen beleszerettem a kasinó világába, és mindent megteszek, hogy a 3hónapos próbaidőm lejárta után véglegesített alkalmazottként részese is maradhassak (melynek mióta megkaptam az úgynevezett „national insurance numbert” és ezzel hivatalosan is bevándorlóvá váltam, jogi akadálya sincs már).

ALEA karácsonyi öltözékben készen a 120 fős vacsorára

Életemben először élek ekkora városban (300 000lakos), és most kezdem igazán megérteni a nagyvárosi élet szépségeit (főleg a szellemváros Randers után). Elbűvölő kis pub-ok, magával ragadó szociális élet, és állandó pörgés jellemzi a mindennapokat (nem véletlen, hogy folyamatos alvás és időhiányban szenvedek:)), melynek bár energiaszintem látja kárát, én személy szerint nagyon élvezek. Remek kis társaság, hangulatos esték és programok garantálják, hogy a mindennapok ne csak munkával és alvással teljenek (pedig az éjszakai munka után sokszor nagy a kísértés, hogy a következő műszakig az ember ki se bújjon a pihe-puha, meleg ágyikóból…)

Living room coctail bar- Így kell felkészülni a másnapi (sikeres) vizsgára :)

Alanis Morissette koncert előtt (mérföldkő zenei életemben, hiszen teljesen szerelembe este az "Athlete" nevű előzenekarral)

Éljenek a csütrötök esték, hey, hey, heeeeey :)

És mivel a szociális életből sosem elég, dániai hétvégém is rendkívüli volt. Csütörtök éjszaka indult a buszom a londoni Stansted reptérre, mely előtt vétek lett volna kihagyni egy barátunk Living room-os koncertjét, melyre én már indulásra készen, kis bőrönddel érkeztem. Mivel indulás előtt már nem volt időm megcsinálni a másnapi, szóbeli vizsgámra a powerpointos prezentációmat, úgy voltam vele, hogy ezért a koncertért megéri feláldozni az éjszakai alvást, és bevállalni, hogy a buszon, reptéren állítsam össze az előadásomat, úgyhogy pénteken fáradtan, de magabiztosan sétáltam be az egyetem épületébe készen a nyári gyakorlatomról írt projectem védésére. Mivel a vizsgám sikeres volt, az első egyetemi évem most már hivatalosan is befejezettnek számít, melyet péntek este randersi módra a nosztalgia jegyében a Rock Sann-ban ünnepeltünk meg (az a klub ahová dániai hónapjaim alatt jártunk). Szombaton ellátogattam a koleszba, ahol teljesen meghatott, hogy bár senkinek nem szóltam előre, hogy megyek, az este végére vagy 15-en gyűltünk össze a konyhában egy beszélgetős iszogatásra. Hihetetlenül megérintett (és hogy őszinte legyek fel is kavart) újra ott ülni, körülvéve azokkal az emberekkel akik a dániai 9 hónapom alatt a családomat jelentették. Nagyon jó érzés volt visszatérni, és újra azt a melegséget érezni, mely az ott töltött mindennapok hangulatát idézte. Most értettem meg igazán miért rázott meg annyira a nyár elején, amikor egyik pillanatról a másikra kiszakadtam lila kis világomból és végleg hátra kellett hagynom azt…Alig, hogy megérkeztem, és már is azon kaptam magam, hogy vasárnap reggel Cuki kis kékszemű Regina Hercegnővel a reptér felé tartunk. Nagyon rövid, de annál intenzívebb hétvége volt, mely alatt akadtak váratlan kiadások (hazafele pótdíjat kellett fizetnem a kézipoggyászomra –imádunk Ryanair-, majd kiderült, hogy vasárnap helyett véletlenül szombatra foglaltuk a London-Nottingham buszjegyemet, úgyhogy az utolsó pillanatban azt is újra kellett foglalnom), mégis azt mondom, minden perce megérte a drága „kiruccanást”. Hálás vagyok a sorsnak, hogy végül mégis úgy hozta, hogy vissza kellett repülnöm Dániába a vizsga miatt, hiszen így megbizonyosodtam arról, hogy azok az emberi kapcsolatok melyeket hátra hagytam, nem halnak el az idő teltével sem. És ez felbecsülhetetlen ajándéka az életnek…

A paradicsomi pokol beli sorstársammal, muskétás társaimmal, és a magyar csipet csapat tagjaival, véres agy kíséretében :)

Akármennyire is csodálatosan érzem itt magam, azért össze szorul a szívem, hogy ma nem lehetek otthon, hogy jól megölelgessem Hapcikát 51. szülinapja alkalmából, arról nem is beszélve, hogy egyenlőre jobb bele sem gondolni, hogy idén először a Karácsony nem "otthon, édes otthon" telik majd családi környezetben...Azért bízom benne, hogy sorsom szelei hamarosan hazavezetnek majd, és néhány nap erejéig ismét élvezhetem a családi fészek  melegségét.