Széthullott lila kis világom, és nem számítottam rá, hogy ennyire megvisel majd végignézni és lelkileg megélni ezt. Arra pedig még kevésbé számítottam, hogy az „otthon, édes otthonba” való visszatérés első napjaiba ennyire nem találom majd a helyem, és mire kezdtem volna visszaszokni, ismét pakolhattam be a bőröndömet, hiszen egy új kaland vár rám…

Most érzem igazán mivel is jár a vándorló életmód, az állandóság hiánya, az hogy emberek ki és be sétálnak az életembe, közel engedem őket magamhoz, elkezdek ragaszkodni, majd ismét jön a búcsú ideje, és a szívem szakad meg. Szinte megfogalmazhatatlan az érzés mikor tudatosul az emberben, hogy a hely ahol otthonra talált, és azok az emberek, akik ott a családot jelentették, rövid időn belül már csak a múlt emlékei lesznek, és talán ezt a legnehezebb kezelni és feldolgozni…Bár minden búcsúval járó fájdalom ellenére, nagyon hálás vagyok az elmúlt 9hónapban kialakult ismeretségekért, barátságokért, melyeket bárhová is sodor majd az élet, mindig szívemben őrzök majd. Hiszen nekik köszönhetem, hogy ilyen szép emlékekkel költöztem ki lila kis világomból, és (ha a minden tervek szerint alakul) hagytam el Dániát jó időre…

Bár az otthoni világomból mindannyian nagyon vártuk a haza érkezésemet (összegyűltek a világban elszórt család tagjai is –unokatesómék Belgiumból, keresztszüleim Romániából), azt be kell vallanom, hogy sajnos nem könnyítettem meg a hozzám legközelebb álló emberek életét az elmúlt 10napban… Az elmúlt évek tapasztalatai és élményei által úgy gondolom nagyon jó önismeretre tettem szert, de mégis teljes képzavar volt bennem magammal kapcsolatban a haza érkezést követően. Valahogy nem éreztem otthon magamat az oly annyira hiányolt otthon, édes otthonban, és talán eddigi életem egyik legmélyebb lelki válsága ment végbe bennem.  És miután hónapokig távol van az ember, nagyon nehéz megnyílni még azoknak az embereknek is, akikre tudom, hogy bármikor számíthatok, hiszen ott a tudat, hogy senkit nem akarok megbántani azzal, hogy itthon vagyok, de mégsem  érzem azt a „home, sweet home” érzést, és esetleg csalódást okozni nekik ezzel…És bár barátok, ismerősök akikkel a 10nap csak néhány órára találkoztam mindebből az őrlődésből semmit sem éreztek meg (nem hiába tartanak „mindig mosolygós Adélnak”), a hozzám legközelebb állók érezték hogy „something is going on with me”… Az utolsó napokra sikerült kihúzni magam a gödörből (illetve ebben Libámnak  és -bár ő nem tudott róla- Babámnak is nagy szerepe volt <3), és végre visszataláltam önmagamhoz. Csak azt sajnálom, hogy nem jutottam el hamarabb erre a szintre, bár igyekszem ebből is tanulni, és legközelebb tudatosabban készülni lelkileg a nagy változásokra…

És ha már a változásoknál tartunk, már Görögországból írom soraimat :) A kaland már az indulásom napján (tegnap) megkezdődött, hiszen nem sokon múlott, hogy lekéssem a gépem (olyan tipikusan Gyepes családosan kicentiztük az időt), majd Thessalonikiben közölték velem, hogy aznap már nincs busz Pargaig, így eldönthettem, hogy ott vagy a következő nagyvárosban (270km-re Thessalonikitől és 100km-re Pargatól), Ioannina-ban éjszakázom, ahová végül este 10-re érkeztem meg. De kárpótolt a stresszes napért a jól megérdemelt, teraszon lazulós sörözgetés, csokizás és még netem is volt, ami azért valljuk be ez sokat dobott az első görögországi benyomáson ;)

Ma délelőtt 11-kor érkeztem meg a hotelhez: festői környezet, tikkasztó hőség, zord munkásszálló és még zordabb munkakörülmények, viszont annál barátságosabb fiatal gyakornokok. Igyekszem pozitív maradni, és reméljük a legjobbakat! A mai nap még turistaként csodálom a helyet, holnaptól pedig kezdődhet a 3hónapos rabszolgamunka, nyaralás „feeling”-gel ötvözve. Hey, hey, heeeeey :)