Kezdek szerelembe esni Görögországgal…persze nem szeretnék elhamarkodott kijelentéseket tenni, de valahogy mégis úgy érzem, hogy életemben először végre olyan országban vagyok, ahol akár el tudnám képzelni életem hátralévő részét is…most először érzem azt, hogy nincs bennem az a megmagyarázhatatlan „hiányérzet”, mely a röpke 21 évem alatt mindig ott volt, bármerre is sodort az élet a világban (és azt el kell ismernem, hogy van viszonyítási alapom, hiszen több országhoz volt már szerencsém, mint a legtöbb embernek egész életében valaha). Gyönyörű környezet, tökéletes időjárás (a hideg és borús Dánia után rendkívüli módon tudom értékelni a meleget és ragyogó napsütést), barátságos emberek, számomra nagyon tetsző nyelv és a mély gazdasági krízis ellenére is magával ragadó, kellemes légkör.

A hosszú nap után jól megérdemelt mojito :)

Még be sem tettem a lábam az országba, és már görögnek néztek (a repülőn egy görög srác ült mellettem, aki nagyon meg volt lepődve mikor mosolyogva megjegyeztem neki, hogy hiába beszél hozzám görögül, mert nem egy kukkot sem értek abból, amit mond), arról nem is beszélve, hogy mióta megérkeztem helyiek és külföldiek is egyaránt azt hiszik tősgyökeres görög lány vagyok :) Ki tudja milyen ágról csörgedezhet görög vér az ereimben, de ez megmagyarázná miért érzem ennyire „otthon” magam egy olyan országban, ahol épp annyira vagyok kívülálló, mint eddig bárhol máshol utazásaim során…

A munka az nagyon kemény, és bár felvoltam rá készülve, mégsem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz majd fizikailag és mentálisan is hozzászokni a napi 9-10 órás bolondokházához (és még nem vagyunk főzezonban!) Beledobtak a mély vízbe, hiszen hétvégén kezdtem, és rögtök betettek délutáni műszakba (a vacsoráztatás miatt ez a leghúzósabb), ami szerződés szerint délután 4től éjfélig tart. Az első 2napban csak az étterem részen dolgoztam (ezalatt betanítottak), majd mikor legnagyobb megelégedésükre látták, hogy gyorsan tanulok, és bírom a kemény munkát is, rám bízták a bár zárását is, ami azt jelenti, hogy miután éjfélkor végzek az étteremben, a bárban vagyok zárásig (amíg az utolsó vendég is elmegy), azaz hajnali 1-2ig, és gyanítom, hogy ez a következő hetekben kitolódik majd 3-4ig is...Ennyire kimerültnek még sosem éreztem magam az elmúlt 21évem alatt…szó szerint egy pillanatra sem ülünk le munkaidő alatt, melyre még rátesz egy lapáttal a közel 40fokos hőség (mivel kültéri a bár és étterem is, légkondi sem enyhít a melegen), illetve az, hogy alig eszünk (szerződés szerint napi 2étkezést biztosít a hotel, de mikor hajtás van a konyhában, az az utolsó problémájuk, hogy nekünk ételt adjanak ki, és mikor mégis enni kapunk, a nagy meleg miatt sokszor még az sem esik jól). Pénteken a sírógörcs kerülgetett mikor hullafáradtságban befejeztem az étterem evőeszközeinek tisztogatását (nemcsak a felszolgálásért vagyunk felelősek, de minden elő és utókészületet is mi végzünk: söprögetés, takarítás, terítés,  evőeszköz és pohár polírozás) és tudatosult bennem, hogy akkor még vár rám közel 2órás munka a bárban. Eljutottam arra pontban, melyet eddig csak futás közben tapasztaltam, mikor az eszem igyekszik meggyőzni a teljesen kimerült izmaimat, hogy „igen, bírod még tovább, kitartáááááás!” Úgy tűnik azért sikerült túlesnem a holtponton, és holnap végre 9nap folyamatos munka után megkapom az első szabadnapomat is, úgyhogy hey, hey, heeeeeeeey :)

Akármennyire is kemény, nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy részem lehet ebben az értékes tapasztalatban, hiszen tudom, hogy a ranglétra legalján kell kezdeni ahhoz, hogy a jövőben a ranglétra legtetején megálljam a helyem. Tudom, hogy ezáltal egészében látom majd át a rendszert, és ez segít majd ahhoz, hogy sikeres legyek felsőbb beosztásban a későbbiekben. És fáradtság ide vagy oda, elvégre ez a cél, ami a szemem előtt lebeg, úgyhogy még hajnali 2kor is mosolygós és kedves felszolgálót látnak a vendégek, akiket akármennyire is szeretnék végre „házon kívül látni”, arra bíztatok élvezzék csak a kellemes éjszakai iszogatást ameddig jól esik (hiszen ez a munkám…) :)