2012. december 4., kedd


Hihetetlen hogy repül az idő… Lassan másfél hónapja, hogy belevetettem magam az ismeretlenbe, mellyel egyszerűen nem tudok betelni (és még a hírhedt, zord angol időjárás sem volt elég hozzá, hogy kedvemet szegje). Emlékszem, hogy Dániában is varázslatosan hatott rám az újdonság   hónapokon keresztül, de annak ellenére, hogy „nemzetközi” környezetben voltam, a nyelvi korlátok miatti kívülállóság érzése elkerülhetetlenül rányomta bélyegét az ott töltött időre. Itt viszont mindenki olyan nyelven beszél, melyet megértek (nah jó, hogy őszinte legyek a brit akcentussal még barátkoznom kell), és ez rengeteget segít abban, hogy úgy érezzem ez az ország valóban beenged, és befogad magába. Arról nem is beszélve milyen jól esik mikor anyanyelviek kérdezik mióta élek angol környezetben, mert olyan  az angolom, mintha már évek óta itt élnék (és aki idegen nyelvet tanul az tudja, hogy annál nagyobb elismerés nincs is, mint mikor egy anyanyelvű dicséri egy külföldi nyelvtudását).


A munkát rendkívüli módon élvezem. Nagyon kedves, barátságok és segítőkész munkatársaim vannak, és úgy tűnik a vendégek is egyre inkább megszeretnek. Bár idén nem ülök iskolapadban, úgy érzem mégis rengeteget tanulok a vendéglátásról, hiszen nagyon magasak a kaszinóban az úgynevezett „service quality” elvárások. A munkaköröm „mindenesként” egyrészt magába foglalja a kasinó területén való fel és kiszolgálást (étel, ital), emellett most a Karácsony közeledte miatt rengeteg rendezvényünk van (állófogadások, vacsorák, céges bulik), melynek lebonyolításában segédkezem (van mikor csak 23 főről van szó, van mikor 120-ról). És mivel a rendezvényszervezés amúgy is nagyon érdekel, nagyon élvezem, hogy részese lehetek ilyen eseményeknek, hiszen sokkal többet tanulok, látok abból hogy működnek a dolgok, mintha egyszerűen csak felszolgáló lennék a „gaming floor”-on. Úgyhogy teljesen beleszerettem a kasinó világába, és mindent megteszek, hogy a 3hónapos próbaidőm lejárta után véglegesített alkalmazottként részese is maradhassak (melynek mióta megkaptam az úgynevezett „national insurance numbert” és ezzel hivatalosan is bevándorlóvá váltam, jogi akadálya sincs már).

ALEA karácsonyi öltözékben készen a 120 fős vacsorára

Életemben először élek ekkora városban (300 000lakos), és most kezdem igazán megérteni a nagyvárosi élet szépségeit (főleg a szellemváros Randers után). Elbűvölő kis pub-ok, magával ragadó szociális élet, és állandó pörgés jellemzi a mindennapokat (nem véletlen, hogy folyamatos alvás és időhiányban szenvedek:)), melynek bár energiaszintem látja kárát, én személy szerint nagyon élvezek. Remek kis társaság, hangulatos esték és programok garantálják, hogy a mindennapok ne csak munkával és alvással teljenek (pedig az éjszakai munka után sokszor nagy a kísértés, hogy a következő műszakig az ember ki se bújjon a pihe-puha, meleg ágyikóból…)

Living room coctail bar- Így kell felkészülni a másnapi (sikeres) vizsgára :)

Alanis Morissette koncert előtt (mérföldkő zenei életemben, hiszen teljesen szerelembe este az "Athlete" nevű előzenekarral)

Éljenek a csütrötök esték, hey, hey, heeeeey :)

És mivel a szociális életből sosem elég, dániai hétvégém is rendkívüli volt. Csütörtök éjszaka indult a buszom a londoni Stansted reptérre, mely előtt vétek lett volna kihagyni egy barátunk Living room-os koncertjét, melyre én már indulásra készen, kis bőrönddel érkeztem. Mivel indulás előtt már nem volt időm megcsinálni a másnapi, szóbeli vizsgámra a powerpointos prezentációmat, úgy voltam vele, hogy ezért a koncertért megéri feláldozni az éjszakai alvást, és bevállalni, hogy a buszon, reptéren állítsam össze az előadásomat, úgyhogy pénteken fáradtan, de magabiztosan sétáltam be az egyetem épületébe készen a nyári gyakorlatomról írt projectem védésére. Mivel a vizsgám sikeres volt, az első egyetemi évem most már hivatalosan is befejezettnek számít, melyet péntek este randersi módra a nosztalgia jegyében a Rock Sann-ban ünnepeltünk meg (az a klub ahová dániai hónapjaim alatt jártunk). Szombaton ellátogattam a koleszba, ahol teljesen meghatott, hogy bár senkinek nem szóltam előre, hogy megyek, az este végére vagy 15-en gyűltünk össze a konyhában egy beszélgetős iszogatásra. Hihetetlenül megérintett (és hogy őszinte legyek fel is kavart) újra ott ülni, körülvéve azokkal az emberekkel akik a dániai 9 hónapom alatt a családomat jelentették. Nagyon jó érzés volt visszatérni, és újra azt a melegséget érezni, mely az ott töltött mindennapok hangulatát idézte. Most értettem meg igazán miért rázott meg annyira a nyár elején, amikor egyik pillanatról a másikra kiszakadtam lila kis világomból és végleg hátra kellett hagynom azt…Alig, hogy megérkeztem, és már is azon kaptam magam, hogy vasárnap reggel Cuki kis kékszemű Regina Hercegnővel a reptér felé tartunk. Nagyon rövid, de annál intenzívebb hétvége volt, mely alatt akadtak váratlan kiadások (hazafele pótdíjat kellett fizetnem a kézipoggyászomra –imádunk Ryanair-, majd kiderült, hogy vasárnap helyett véletlenül szombatra foglaltuk a London-Nottingham buszjegyemet, úgyhogy az utolsó pillanatban azt is újra kellett foglalnom), mégis azt mondom, minden perce megérte a drága „kiruccanást”. Hálás vagyok a sorsnak, hogy végül mégis úgy hozta, hogy vissza kellett repülnöm Dániába a vizsga miatt, hiszen így megbizonyosodtam arról, hogy azok az emberi kapcsolatok melyeket hátra hagytam, nem halnak el az idő teltével sem. És ez felbecsülhetetlen ajándéka az életnek…

A paradicsomi pokol beli sorstársammal, muskétás társaimmal, és a magyar csipet csapat tagjaival, véres agy kíséretében :)

Akármennyire is csodálatosan érzem itt magam, azért össze szorul a szívem, hogy ma nem lehetek otthon, hogy jól megölelgessem Hapcikát 51. szülinapja alkalmából, arról nem is beszélve, hogy egyenlőre jobb bele sem gondolni, hogy idén először a Karácsony nem "otthon, édes otthon" telik majd családi környezetben...Azért bízom benne, hogy sorsom szelei hamarosan hazavezetnek majd, és néhány nap erejéig ismét élvezhetem a családi fészek  melegségét. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése