Hihetetlen hogy repül az idő… Lassan másfél hónapja, hogy belevetettem magam az ismeretlenbe, mellyel egyszerűen nem tudok betelni (és még a hírhedt, zord angol időjárás sem volt elég hozzá, hogy kedvemet szegje). Emlékszem, hogy Dániában is varázslatosan hatott rám az újdonság   hónapokon keresztül, de annak ellenére, hogy „nemzetközi” környezetben voltam, a nyelvi korlátok miatti kívülállóság érzése elkerülhetetlenül rányomta bélyegét az ott töltött időre. Itt viszont mindenki olyan nyelven beszél, melyet megértek (nah jó, hogy őszinte legyek a brit akcentussal még barátkoznom kell), és ez rengeteget segít abban, hogy úgy érezzem ez az ország valóban beenged, és befogad magába. Arról nem is beszélve milyen jól esik mikor anyanyelviek kérdezik mióta élek angol környezetben, mert olyan  az angolom, mintha már évek óta itt élnék (és aki idegen nyelvet tanul az tudja, hogy annál nagyobb elismerés nincs is, mint mikor egy anyanyelvű dicséri egy külföldi nyelvtudását).

A munkát rendkívüli módon élvezem. Nagyon kedves, barátságok és segítőkész munkatársaim vannak, és úgy tűnik a vendégek is egyre inkább megszeretnek. Bár idén nem ülök iskolapadban, úgy érzem mégis rengeteget tanulok a vendéglátásról, hiszen nagyon magasak a kaszinóban az úgynevezett „service quality” elvárások. A munkaköröm „mindenesként” egyrészt magába foglalja a kasinó területén való fel és kiszolgálást (étel, ital), emellett most a Karácsony közeledte miatt rengeteg rendezvényünk van (állófogadások, vacsorák, céges bulik), melynek lebonyolításában segédkezem (van mikor csak 23 főről van szó, van mikor 120-ról). És mivel a rendezvényszervezés amúgy is nagyon érdekel, nagyon élvezem, hogy részese lehetek ilyen eseményeknek, hiszen sokkal többet tanulok, látok abból hogy működnek a dolgok, mintha egyszerűen csak felszolgáló lennék a „gaming floor”-on. Úgyhogy teljesen beleszerettem a kasinó világába, és mindent megteszek, hogy a 3hónapos próbaidőm lejárta után véglegesített alkalmazottként részese is maradhassak (melynek mióta megkaptam az úgynevezett „national insurance numbert” és ezzel hivatalosan is bevándorlóvá váltam, jogi akadálya sincs már).

ALEA karácsonyi öltözékben készen a 120 fős vacsorára

Életemben először élek ekkora városban (300 000lakos), és most kezdem igazán megérteni a nagyvárosi élet szépségeit (főleg a szellemváros Randers után). Elbűvölő kis pub-ok, magával ragadó szociális élet, és állandó pörgés jellemzi a mindennapokat (nem véletlen, hogy folyamatos alvás és időhiányban szenvedek:)), melynek bár energiaszintem látja kárát, én személy szerint nagyon élvezek. Remek kis társaság, hangulatos esték és programok garantálják, hogy a mindennapok ne csak munkával és alvással teljenek (pedig az éjszakai munka után sokszor nagy a kísértés, hogy a következő műszakig az ember ki se bújjon a pihe-puha, meleg ágyikóból…)

Living room coctail bar- Így kell felkészülni a másnapi (sikeres) vizsgára :)

Alanis Morissette koncert előtt (mérföldkő zenei életemben, hiszen teljesen szerelembe este az "Athlete" nevű előzenekarral)

Éljenek a csütrötök esték, hey, hey, heeeeey :)

És mivel a szociális életből sosem elég, dániai hétvégém is rendkívüli volt. Csütörtök éjszaka indult a buszom a londoni Stansted reptérre, mely előtt vétek lett volna kihagyni egy barátunk Living room-os koncertjét, melyre én már indulásra készen, kis bőrönddel érkeztem. Mivel indulás előtt már nem volt időm megcsinálni a másnapi, szóbeli vizsgámra a powerpointos prezentációmat, úgy voltam vele, hogy ezért a koncertért megéri feláldozni az éjszakai alvást, és bevállalni, hogy a buszon, reptéren állítsam össze az előadásomat, úgyhogy pénteken fáradtan, de magabiztosan sétáltam be az egyetem épületébe készen a nyári gyakorlatomról írt projectem védésére. Mivel a vizsgám sikeres volt, az első egyetemi évem most már hivatalosan is befejezettnek számít, melyet péntek este randersi módra a nosztalgia jegyében a Rock Sann-ban ünnepeltünk meg (az a klub ahová dániai hónapjaim alatt jártunk). Szombaton ellátogattam a koleszba, ahol teljesen meghatott, hogy bár senkinek nem szóltam előre, hogy megyek, az este végére vagy 15-en gyűltünk össze a konyhában egy beszélgetős iszogatásra. Hihetetlenül megérintett (és hogy őszinte legyek fel is kavart) újra ott ülni, körülvéve azokkal az emberekkel akik a dániai 9 hónapom alatt a családomat jelentették. Nagyon jó érzés volt visszatérni, és újra azt a melegséget érezni, mely az ott töltött mindennapok hangulatát idézte. Most értettem meg igazán miért rázott meg annyira a nyár elején, amikor egyik pillanatról a másikra kiszakadtam lila kis világomból és végleg hátra kellett hagynom azt…Alig, hogy megérkeztem, és már is azon kaptam magam, hogy vasárnap reggel Cuki kis kékszemű Regina Hercegnővel a reptér felé tartunk. Nagyon rövid, de annál intenzívebb hétvége volt, mely alatt akadtak váratlan kiadások (hazafele pótdíjat kellett fizetnem a kézipoggyászomra –imádunk Ryanair-, majd kiderült, hogy vasárnap helyett véletlenül szombatra foglaltuk a London-Nottingham buszjegyemet, úgyhogy az utolsó pillanatban azt is újra kellett foglalnom), mégis azt mondom, minden perce megérte a drága „kiruccanást”. Hálás vagyok a sorsnak, hogy végül mégis úgy hozta, hogy vissza kellett repülnöm Dániába a vizsga miatt, hiszen így megbizonyosodtam arról, hogy azok az emberi kapcsolatok melyeket hátra hagytam, nem halnak el az idő teltével sem. És ez felbecsülhetetlen ajándéka az életnek…

A paradicsomi pokol beli sorstársammal, muskétás társaimmal, és a magyar csipet csapat tagjaival, véres agy kíséretében :)

Akármennyire is csodálatosan érzem itt magam, azért össze szorul a szívem, hogy ma nem lehetek otthon, hogy jól megölelgessem Hapcikát 51. szülinapja alkalmából, arról nem is beszélve, hogy egyenlőre jobb bele sem gondolni, hogy idén először a Karácsony nem "otthon, édes otthon" telik majd családi környezetben...Azért bízom benne, hogy sorsom szelei hamarosan hazavezetnek majd, és néhány nap erejéig ismét élvezhetem a családi fészek  melegségét. 

Világéletemben kihívás és kalandkereső ember voltam, aki sose félt mindent hátra hagyni és valahol máshol teljesen újra kezdeni. De be kell vallanom, hogy az Angliába vezető utam előtti utolsó este, valami megmagyarázhatatlan és számomra teljesen ismeretlen félelem vett hatalmába, hiszen úgy éreztem egy olyan út áll előttem, melyre lelkileg nem feltétlen állok még készen… egy olyan út, melynek minden darabjában a felnőtt lét lüktetett: állásinterjú; próbaidő; Karácsony az otthon, édes otthon melegsége nélkül; és az első igazi lépés afelé, hogy életemben először  a saját lábamra álljak és végre teljesen önerőből tartsam fenn magam (melynek így 21 évesen úgy érzem igazán eljött az ideje).  

"Amikor a változás szelei fújnak, a kétkedők falakat húznak fel, az optimisták pedig vitorlákat." Nos, én felhúzott horgonnyal és kiengedett vitorlákkal, jó szeleket remélve indultam neki a távoli ismeretlennek, és kezdtem meg életem talán legkalandosabb utazását....

Rendkívüli hálával tartozom családomnak amiért szeretetük és belém vetett hitük által feltétel nélkül támogatnak még annak ellenére is, hogy rendszerint minden ilyen „világjáró projectem” szépen kimeríti a családi költségvetést. Csupán 3 éves voltam, mikor egy horvátországi családi nyaralás alkalmával Hapcikának megígértem, hogy ha felnőtt leszek olyan megélhetési forrást teremtek magamnak, melyből gyönyörű nyugdíjas éveket biztosíthatok nekik. Visszagondolva erre, az ígéret nagy mosolyt csal az arcomra, és csak remélni tudom, hogy valóban eljön az a pont az életben mikor meghálálva az életem során tőlük kapott törődést és támogatást, végre én támogathatom és kényeztethetem őket.

Úgyhogy bár nehéz szívvel, de annál nagyobb lelkesedéssel ültem fel a London felé tartó repülőre. Tudtam, hogy hatalmas mérföldkő ez az életemben, és bíztam benne, hogy csodálatos élményekkel és tapasztalatokkal vár majd Anglia. Minden félelmem ellenére, hatalmas biztonságérzetet adott a tudat, hogy nem leszek egyedül a nagyvilágban, hiszen unokatestvérem szárnyai alá vett, befogadott a lakásába, segített minden szükséges papírmunkában, elkísért állásinterjúra a kasinóhoz (ahol ő is dolgozik), és folyamatos lelki támaszt nyújt nekem. November 14.-re kaptam időpontot a hatóságokhoz, ami azt jelenti, hogy alig 2héten belül hivatalosan és legálisan is itt dolgozó bevándorlónak számítok majd. Ami pedig a munkát illeti, a Karácsony közeledte miatt a lehető legjobbkor érkeztem munkakeresés szempontjából. Múlt hét vasárnap voltam állásinterjún a kasinóban, ahonnan tegnap kaptam a hírt, hogy hétfőtől teljes állásban kezdhetekek mindenesként. Ez azért remek lehetőség, mert így egyszerre 3-4 különböző munkakörre tanítanak be, és gyakorlatilag a kasinó minden részébe betekintést nyerek majd. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy gyakorlatilag érkezésemet követően másfél héten belül dolgozó emberré válhatok egy olyan helyen, ami fizetés és tapasztalat szempontjából is tökéletesen az, amire vágytam. Tudatában vagyok annak, hogy a kezdeti, betanulási időszak valószínűleg nem lesz könnyű, de rendkívül lelkes és izgatott vagyok, hiszen úgy érzem, hogy jó helyen vagyok, jó időben, és valóban ez az én utam :)

Nah, de hogy biztosan ne unatkozzak a hónap végén sem, november 23-25. között visszatérek egy hétvégére Dániába is, hogy a nyári gyakorlati vizsgám szóbeli részével, az első egyetemi évem hivatalosan is befejezettnek számítson. A gyaksziról szóló beadandóm -melynek leadási határideje november 1.-je volt- „megédesítette” az amúgy is izgalmas első angliai napjaimat, hiszen jó magamhoz hűen, most is az utolsó pillanatra hagytam a projectírást (személyes tapasztalataim azt mutatják, hogy a stressz pozitív hatással van a teljesítőképességemre), melyet gyakorlatilag 4 éjszaka alatt írtam meg (sokak hetekig dolgoznak rajta, úgyhogy a vizsgafelelős koordinátorom remélhetőleg nem kérdez majd rá mennyi időt szántam a munkámra…). Az igazság az, hogy nagy kihívás volt számomra a rengeteg személyes, negatív érzést félretéve szakmai objektivitással szavakba foglalni a paradicsomi pokolba töltött 3 hónapos rabszolgamunka által szerzett tapasztalatokat, de úgy érzem ütős kis dolgozatot hoztam össze, melynek „védésére” magabiztosan megyek be majd november végén. Eredeti terveim szerint reménykedtem, hogy az egyetem engedélyezi majd, hogy skype-on keresztül tartsam meg a szóbeli prezentációmat, de a vizsgaszabályzat ezt végül nem tette lehetővé, úgyhogy kezdeti csalódottságomat hamar a boldogság vette át mikor belegondoltam, hogy legalább egy hétvége erejéig újra találkozhatok dániai szívem csücskeivel, melyet hihetetlen módon várok már! Az élet szép, hey,hey, heeeeeeey :)

Felpörögtek az események körülöttem. Múlt héten aktívan levélírásba kezdtem, olyan ismerősöktől segítséget kérve akikről tudom, hogy külföldön dolgoznak/dolgoztak. Mikor Anyáék megnyugtatásképpen azt mondták, hogy ne aggódjak ha úgy alakul bármikor visszaköltöztetnek Dániába, valahogy éreztem, hogy erre nem lesz szükség, mert más utak várnak rám. Ekkor azonban még nem gondoltam volna, hogy gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra kell majd eldöntenem, hogy élek-e egy kínálkozó lehetőséggel. És bár lelkileg nem voltam arra felkészülve, hogy ilyen hamar kell majd ismét búcsút vennem az „otthon, édes otthon”-tól, úgy döntöttem fejest ugrok az ismeretlenbe, hiszen midig is szerettem az új kalandokkal és kihívásokkal teli mély vizeket. Úgyhogy tegnap este lefoglaltam a repjegyemet október 24.-re Angliába, ahol ha minden a tervek szerint alakul, akkor Nottingham-ben sikerül majd  dealer-ként elhelyezkednem abban a kasinóban ahol unokatestvérem dolgozik már évek óta.

Egyik szemem sír, a másik nevet. Most hogy már tudom mennyi lelki áldozattal jár az élet távol az „otthon, édes otthon” melegségétől, elszomorít a tény, hogy az álmaimért küzdve egy olyan helyet kell újra és újra elhagynom, melynek hiányát úgy tűnik elfogadni lehet, de megszokni nem igazán… Tudom, hogy Angliában is megtalálom majd a helyem (ahogy eddig mindenhol), de minden értékes emberi kapcsolat ellenére, melyekre utazásaim folyamán teszek szert, minden alkalommal mikor itthon vagyok, újra és újra tudatosul bennem mennyire hiányolom szívem csücskeit a mindennapi életemből…azokat az embereket, melyek miatt a szívem hazahúz, melyek miatt itthon érzem magam, és melyek miatt mindig olyan nehéz a búcsú. Csodálatos hétvégét töltöttem Pesten szívem csücskeivel, mely alatt a lelki feltöltődésem abszolút kiteljesedett, még annak ellenére is, hogy az energiaszintem a 3napos folyamatos buli által kellőképpen megzuhant :) Bár sok felszínes ismeretség elhalt mióta ritka látogatója vagyok itthoni életemnek, nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy a messzeség ellenére, ők azok az emberek, akikkel a földrajzi távolság ellenére sem vesztettük el egymást lelkileg….Hiszen „Az igaz barátok mindig egymás mellett állnak, bármilyen messze is sodorja az élet őket egymástól. Amikor azt mondják örökké, úgy is értik.”

Hétvége szívem csücskeivel 1. megálló- Kicsivel <3

Hétvége szívem csücskeivel 2. megálló- Buli a csajokkal <3

Hétvége szívem csücskeivel 3. megálló- Libámmal <3

Ennyire mélyen talán még semelyik haza utamat sem éltem meg. Megeredtek a könnyeim mikor felültem a hazafelé tartó gépre és eszembe jutott az a lány, aki három hónappal ezelőtt oly nagy lelkesedéssel és álmokkal indult neki Görögországnak….az a lány, akinek akkor még fogalma sem volt arról, hogy most, 3hónappal később, annyi megpróbáltatás után szinte új emberként tér majd vissza az „otthon, édes otthon”-ba. Egy lelkileg és fizikailag is pokolian nehéz fejezetet zártam le életem könyvében. Egy olyan fejezetet, melyben eddig nem ismert mélységeket jártam be… megtapasztaltam milyen az mikor a körülmények olyan szinten préselnek ki belőled mindent, hogy szinte nem ismersz önmagadra, hiszen úgy érzed sem a lelkedben, sem a testedben nem maradt több erő a küzdelemhez. Mégis kikászálódsz az ágyból, és mivel a munkád megköveteli akkor is mosolyt ragasztasz az arcodra, mikor legbelül darabokra hullasz… Csak a túlélésre játszol, és igyekszel az élet apró szépségeiből erőt meríteni a folytatáshoz. A felkelő nap fényei, a hullámok lágy zenéje, és a tudat, hogy minden nappal közelebb vagy ahhoz, hogy ismét „otthon, édes otthon” légy. Ezek a dolgok tartották bennem a lelket akkor is, amikor a szerelmi tündérmesém (melyért az elmúlt 4hónapban jégbe fagyasztva tartottam szívemet) egyik pillanatról a másikra kártyavárként dőlt össze, mellyel együtt minden álmom és tervem darabokra tört a jövőt illetően. Mikor fizikailag és lelkileg is úgy érzed teljesen elvesztetted az irányítást saját magad felett, rádöbbensz ismét útkeresztezőséhez érkeztél életedben. Választhatsz, hogy összeroppansz, feladod és az önsajnálatba merülő vesztesek útjára kanyarodsz, vagy felkelsz a porból, megrázod magad és minden fájdalmat hátrahagyva, emelt fővel haladsz tovább a győztesek boldogság felé vezető útján. Eldöntöttem, azzal hogy elhagyom Parga-t, az elmúlt hónapok negatívumát is magam mögött hagyom (hiszen ha az ember nehéz szívvel folyamatosan visszanéz a múltba, egyszerűen nem tud előre tekinteni és a jövőre koncentrálni).

Paradicsomi pokol-Lichnos Beach Hotel, Parga

Kezdetben csak munkatársak voltunk, a végére barátokká váltunk

A hazajövetelem előtti 12 napos nyaralás remek lehetőséget adott a lelki feltöltődésre, megújulásra mely alatt úgy érzem sikerült visszatalálnom önmagamhoz. Görögország sokat elvett belőlem, de ezáltal mégis rengeteget kaptam tőle. Csodálatos embereket ismertem meg, hihetetlen élményekkel gazdagodtam, gyönyörű helyeket jártam be, és rendkívüli módon megerősödtem. Akármennyire is nehéz időszak volt (életem eddigi legnehezebbje), úgy érzem minden pillanata megérte ezt a tapasztalatot, hiszen új emberként tértem haza, aki nagyon sok dolgot átértékelt mialatt kemény leckéket kapott az élettől. Készen állok az újabb kalandra, úgy érzem a világ teljesen kitágult előttem és csak rám vár.... Mivel hiszem, hogy mindig minden okkal történik, tudom, hogy  bizonyos álmok azért törnek össze, mert valahol máshol, valami sokkal jobb vár ránk , úgyhogy most új álmokat építek, belevetem magam a munkakeresésbe (talán azt mondanom sem kell, hogy Magyarországon kívül földrajzilag bármire nyitott vagyok), és ha találok olyan munka lehetőséget melyért tapasztalati és pénzügyi szempontból is érdemes egy évet halasztani a suliból, akkor élek vele, ha nem…nos, akkor novembertől ismét visszavezet utam Dániába.  Bár még nem tudom hol kötök ki, azt biztosan tudom hogy sorsom szelei arra a helyre visznek majd, ahol lennem kell. És addig is, minden pillanatáért hálát adok a sorsnak, hogy végre nem csak napokig élvezhetem az „otthon, édes otthon” melegségét! Úgyhogy végtelen boldogság és nyugalom van bennem…Hiszen „az élet mindig szép, csak a Te szemeden múlik, hogy milyennek látod!” :)

Paxos

Kerkyra, Korfu

Kyriakos, corfui CouchSurfing-es szállásadónk

Akrópolisz, Athén

A 3hónapos rabszolgamunka után megérdemeltünk egy kis kényesztetést :)

Kosta, best host ever! (a kis latintáncos, zumba tanár :D)

Marissal, akivel együtt sírtunk, együtt nevettünk az elmúlt hónapok alatt....

Hálával tartozom a sorsnak. Rendkívüli szülőkkel, csodálatos testvérrel, és két legjobb baráttal áldott meg, akik szeretetükkel, támogatásukkal és belém vetett hitükkel hatalmas földrajzi távolságokat áthidalva erősítenek folyamatosan. Egy év telt el azóta, hogy Adelita kirepült a családi fészekből, és neki indult a nagyvilágnak…Tudta, hogy élményekben és tapasztalatokban gazdag végtelen várja őt, melyben olykor a boldogság repíti majd a fellegekig, olykor a könnyek taszítják le majd őt a mélybe. Egy éve szeli sorsa egeit, hol napsütés melengeti arcát, hol vihar csapdossa szárnyait, egyik pillanatban hátszél segíti az előrehaladásban, a másikban a szembeszél nehezíti repülését. Az a bizonyos nagybetűs élet, távol az otthoni fészek melegségétől valóban nem egyszerű…És bár még nem tudja pontosan hova tart, abban biztos, hogy a természet oda vezeti majd kis helyéhez a nagyvilágban, úgyhogy legyen szó fellegekről vagy mélységekről, tudja hogy minden okkal történik, és mivel „az élet mindig szép, csak a te szemeden múlik, hogy milyennek látod”, igyekszik mindent pozitívan megélni és folyamatosan előre tekinteni.

Teszem így most is. Már csak 16 nap a paradicsomi pokolban, és végre magam mögött tudhatom a 3hónapos rabszolgamunkát. Szinte szavakba sem tudom önteni mennyire elnyűttnek érzem magam…Minden porcikám sajog, a talpam olyan repedezett, mint egy idős hajléktalané aki egész nap szeli az utcákat, a hasam folyamatosan korog egy kiadós, minőségi ebéd után vágyakozva, és a hányinger kerülget akárhányszor csak meglátom a főnököt (aki folyamatosan ordít). Érdekes mekkora kettősség húzódik az itt töltött időben. Egyik részről életem egyik legnehezebb időszaka volt, tele megpróbáltatásokkal, másik részről viszont az akadályok azok, melyek ennyire tanulságossá és értékessé teszik ezt a 3 hónapot. Valóban beleláttam hogy működnek a dolgok a zord valóságban, és sajnos számtalanszor szembe kellett néznem a ténnyel, hogy az életkoromból és nememből fakadóan sokan azt  a hibás képet alakítják ki magukban, hogy simán hülyének nézhetnek, hiszen „a kis fiatal, tapasztalatlan lány nem meri majd kitátani a száját”… És hiába élünk a 21. században, a munkaiparban úgy tűnik a mai napig egy nőnek sokkal többet kell küzdenie ahhoz, hogy egyenrangú félként kezeljék. De örömmel jelentem, sikerült kiharcolnom a tiszteletet és elismerést is, olyannyira, hogy egy hete egyedül viszem a bárt esténként, mely azért nagy megtiszteltetésnek számít :)

16 nap a paradicsomi pokolban, és indulhat a jól megérdemelt 12 napos nyaralás mielőtt október 3.-án ismét Magyarország felé veszem az irányt. Az utolsó munkanapunk után 3napot még itt töltünk Marissal (osztály, munka és lakótársam) Parga-ban  (hiszen hiába töltöttünk itt 3hónapot, heti egy szabadnappal nem igen volt lehetőségünk felfedezni a környéket), majd 24.-én irány Korfu, ahonnan 28.-án repülünk tovább Athénba. Életemben először kipróbálom milyen „CouchSurfing”-elni, azaz helyi fiataloknál leszünk elszállásolva Korfun és Athénban is, ami nemcsak, hogy pénztárca kímélő (nem kell szállásért fizetni), de garantáltan mélyebb betekintést nyerünk majd az adott hely világába egy helybelivel az oldalunkon, mintha egyszerű turistaként követnénk az útikönyvek által „what to see, what to do” tanácsokat. Arról nem is beszélve, hogy így lesz bőven időm kipihenni magam mielőtt hazaérnék, és így jó eséllyel nem egy „roncsot” lát majd viszont a család és barátok ;) Minden nappal egyre közeleeeeeebb, hey, hey, heeeeeey!

Teljes képzavar. Állandó vívódás. Talán ezekkel a szavakkal tudnám leginkább jellemezni jelenlegi lelki állapotomat… 3 hosszú hónap telt az azóta a fájdalmas szombat reggel óta mikor Lennel  ígéretek, és bármiféle megállapodás nélkül váltunk el egymástól. Ekkor mindketten úgy gondoltuk, hogy a búcsú örökre szól, és csak idő kérdése lesz, hogy egymáshoz fűződő érzéseinket hátrahagyva tovább lépjünk, és azon az úton folytassuk életünket melyen megismerkedésünk előtt haladtunk.

Egy hétig bírtuk a „mindkettőnknek könnyebb lesz felejteni, ha elvágunk minden szálat, és nem tartjuk a kapcsolatot”, majd jöttek az egyre sűrűbb sms váltások, skype beszélgetések, melyek hamar rádöbbentettek arra, hogy egyszerűen nem tudjuk elengedni egymást. Olyannyira nem, hogy minden észérv ellenére felmerült, hogy novembertől (megragadva az amúgy is tervbe vett egyéves halasztásom által kínált lehetőséget) közös életet tervezünk Antwerp-ben. A tény azonban, hogy ezzel a lépéssel minden magamnak felállított szabályt átlépnék nagyon megrémíszt, arról nem is beszélve, hogy életem eddigi legőrültebb döntését egy olyan ember miatt hoznám meg, akivel csekély 3hetes románc jelenti a tényleges közös múltat. Hónapok óta emlékekből és virtuális beszélgetésekből táplálkozik a tűz mely az együtt töltött idő alatt kapott lángra, és a lángok ahelyett, hogy az idő múlásával csitulnának, továbbra is hevesen égnek…olyan hevesen, hogy néha már-már úgy érzem mindent felégetnek bennem pozitív és negatív értelemben egyaránt (egyik pillanatban a kételyeimet, másik pillanatban a józan eszemet). És ez a lelkem és eszem közötti harc kegyetlen módon legyengít, ott dúl bennem az ébrenlét minden szabad percében, és az utóbbi hetekben éjszakánként az álmaimban is, mely tökéletes bizonyítéka annak, hogy minden porcikám részt vesz e véres küzdelemben….És a döntés pillanata minden nappal egyre sürgetőbb, hiszen a hetek röpködnek, én azonban még mindig nem tudom hol leszek novembertől. Egy olyan ember mellett ébredek majd, aki a szívem által vágyott boldogságot jelenti számomra, vagy valahol Európában az eszem által diktált utat járom-e majd?

„Meddig megy el az ember álmait és karrierjét előtérbe helyezve, és mikor jön el az a pont az életben mikor az észnek végre nem kell felülírnia a szív érzéseit?” fogalmaztam a május 29.-ei, Lentől való búcsúzás fájdalmától átitatott blogbejegyzésemben…. Egyik pillanatban a „most vagyok fiatal, egyszer élünk” életfilozófiát vallom, a másikban viszont Hapcika óva intő szavai hangzanak el a fejemben miszerint egy rossz döntés elkerülhetetlenül elindítja a lavinát, hiszen akkor, ott a rossz irányba fordulunk a „jó és rossz” kereszteződésében. Az elmúlt években mindent megfontoltan, céltudatosan tettem a hosszú távú céljaimért küzdve, és bizony sokszor az eszem döntött a szívem helyett, melyre így utólag visszanézve azt mondom, akármennyire is nehéz volt a döntés akkor, mindig sikerült a jó utat választanom abban a bizonyos kereszteződésben. De ennyire még sosem volt erős bennem a „talán életem végéig bánni fogom, ha nem merek kockázatot vállalni és a szívemet követni” érzés, akármennyire is hatalmas kockázattal jár ha a Belgiumba költözés mellett döntök. Könnyed kis kalandnak indult, viszont ha valóban csak könnyed kis kaland lett volna, akkor most, hónapokkal a búcsúzás után nem itt tartanánk…a hatalmas földrajzi távolság ellenére is közelebb egymáshoz lelkileg, mint amilyen közel bárki mást engedni tudnánk a közvetlen környezetünkből.

Úgy érzem egy Hollywood-i romantikus film főszerepét osztotta rám az élet. Mit meg nem adnék, ha átugorva az első 98 percet, belepillanthatnék az utolsó 5-be, hogy kiderüljön vajon a tündérmese vagy a dráma besorolást kapja-e majd ez a szerelmi történet. A forgatókönyv azonban még nem befejezett, hiszen éppúgy ahogy a toll, a döntés is az én kezemben van….

Mintha még a természet is a lelki állapotomat festené az égre....

Amennyire a „fellegekben lebegve” írtam az előző blogbejegyzésem, most annyira „mélyről” írom soraimat…fizikailag és lelkileg is teljesen kifacsartnak érzem magam, és még a felénél sem tartunk az augusztusi főszezonnak. Már június végén, mikor dolgozni kezdtem felkészítettek, hogy augusztusban ér a mindennapos bolondokháza a tetőpontra, de arról fogalmam sem volt, hogy ez ennyire kemény lesz fizikailag és lelkileg is.

Hajnali fél3-kor, hulla fáradtan estem be az ágyba (az energiaszintemről sokat elárul, hogy én, aki minden buliban benne van, most annyi erőt nem éreztem magamban, hogy munka után bemenjek egy sörre a munkatársaimmal párgába), majd egy hosszú sor forgolódás után valamikor 3körül merültem álomba, gondolva, ezaz, 10.50-ig majdnem 8 teljes órám van az édes álmokat élvezni, és tessék, reggeli fél6 van, és két és fél óra pocsék alvás után mégis itt ülök a felkelő nap fényében a teraszon pötyögve ezeket a sorokat. És bár gyanítom visszafekszem majd néhány órára, abban biztos vagyok, hogy a „palacsintasütős szindróma” (mikor úgy érzem magam, mint akit fejbe vágtak egy palacsintasütővel) egész nap megával kísér majd…És az utóbbi héten minden éjjel nagy, minőségi pihenésre való reményekkel fekszek le, és mégis csalódottan, szinte fáradtabban kelek fel, mint alvás előtt: vagy a dög meleg, vagy a szomszédságban nyüszítő kutya, vagy éppen a szúnyogok, melyek bármely szúnyog riasztó spray ellenére az én véremből vacsoráznak be, vagy a kedves kis vöröshangyák, melyekkel állandóan tele az ágyam és, mint kiderült méretük ellenére vadul harapnak (tisztára, mintha valami nyári táborban lennék, melyből már épp ideje lenne hazatérni a pihe-puha ágyikómba), és ha mégis sikerül álomba merülnöm, akkor is rendelésekkel, asztalszámokkal és tálcákkal álmodom, ami erősen annak a jele, hogy az agyam egyszerűen nem tud kikapcsolni a napi hajtás után....

Hihetetlen nagy a pörgés, állandó rohanás, melyre a 42-43 fokos melegben még rátesz egy lapáttal a főnök, aki azt hiszi állandó ordítással gyorsabb munkára sarkallhatja a beosztottjait, és állandó stresszben van (éppúgy, ahogy ezáltal mi is), hiszen rendkívüli módon érezhető, hogy a tervezettnél 3 emberrel kevesebben visszük végig a szezont (a belőlem szóló fáradtság azt üzeni, akiknek volt eszük még időben hazamenekültek innen, de mivel én sosem voltam az a nehézségek elől megfutamodós típus, igyekszem ezeket a megpróbáltatásokat is tanulási és tapasztalatszerzési folyamatként felfogni).  A dolgozó kezek hiányának eredményeképpen vasárnap este mikor rákérdeztem a megszokott hétfői szabadnapomra, a főnökség megüzente (annyi merszük nem volt, hogy szemtől-szembe közöljék), hogy augusztusban senki nem kap szabadnapot, azaz 4hetet folyamatosan kell végiggüriznünk, de ne aggódjunk a plusz napokat kifizetik majd. Nah, ez nálam teljesen kiverte a biztosítékot, mert én nem azért vagyok itt, hogy plusz 80 euróért legyilkoljam magam, mint a görögök, akik 4-5 hónapot dolgoznak végig folyamatosan szabadnap nélkül, hogy a nyári szezonban megkeressék azt a pénzt amiből az év hátralévő részében élnek majd. Hétfőn reggel annyira ki voltam borulva már csupán annak is a gondolatától, hogy meg akarnak fosztani attól az árva, heti egy szabadnapomtól is, hogy egyszerűen csak sírni tudtam a telefonba, mikor Anyáéknak a „nagy hírről” beszámoltam…Hapcika és két pálinka bátorítása után, a legrosszabbra felkészülve lementem a műszakom kezdete előtt, hogy leüljek a főnökkel (aki ne felejtsük el folyamatosan ordít) és közöljem vele, hogy ragaszkodom a szerződésembe foglalt szabadnapomhoz. Életemben először tapasztaltam meg mit jelent a munkahelyen kiállni a jogaidért és úgymond leülni tárgyalni, hogy a felmerült problémára miképp találhatunk mindkét fél számára elfogadható megoldást (melyhez a többi gyakornoknak, akik ugyanúgy ki voltak akadva, mint én nem volt merszük). Az igazság az, hogy éreztem, hogy nyertes pozícióban vagyok, hiszen a kivívott tisztelet és elismertség miatt tudtam, hogy hatalmas érvágás lenne nekik, ha a gyakornokok közül engem veszítenének el (úgy voltam vele, hogyha minden kötél szakad, akkor bedobom a „felülök az első gépre hazafelé” mondatot -amire szerencsére nem volt szükség-), hiszen itt nem találnak még egy olyan embert, aki pusztán jóindulatból, tanulás és persze bizonyítási vágyból naponta 1-2 kifizetetlen órát lehúz a műszak után, és ott marad a bárban zárásig, mint én. És ezzel szerencsére a főnök is tisztában van, és emiatt (meglepően) nyugodt légkörben telt a beszélgetésünk, melynek végére megállapodtunk abban, hogy mindenki megkapja az eddigi megszokott szabadnapját, és extra fizetést augusztusban , ha heti egyszer plusz 2órára bent marad aznap, mikor a műszaktársa szabadnapon van. Ez rám nézve semmi változással nem jár, hiszen én amúgy is folyamatosan túlórázok, de így legalább a többiek is megkaphatják az 1napi pihijüket, amire valljuk be mindannyiunknak nagy szüksége van… Úgyhogy a „tárgyalás” után a bárpult helyett a part felé vehettem az irányt, és hétfőn a megszokott módon élvezhettem a bolondokháza mentes órákat. Azzal, hogy volt merszem kitátani a számat, nemcsak a főnökségnél váltottam ki tiszteletet (akik minden jel szerint nagyon meg voltak lepve, hogy egy 21 éves, tapasztalatlan kis diáklányban volt annyi, hogy ebben a helyzetben valami kompromisszum kötést kezdeményezzen), de az eddig irigységtől dagadó gyakornok munkatársaimnál hálát is, hiszen ha akkor délelőtt nem szedem össze minden bátorságom, most pokoli 4hétnek néznénk elébe mindannyian (ami azért így, még egy szabadnappal is kegyetlen lesz).

Úgyhogy jelenleg teljes végkimerültséggel küzdve, de boldogan reménykedem, hogy hamar túl leszünk ezen az augusztusi hajtáson, aztán jöhetnek a nyugodtabb, utolsó szeptemberi hetek is....

Bármikor elgyengülök, elég csak a lábfejemre tekintenem, és szinte érzem az otthoni szeretet melegségét, hiszen bármennyire is távol sodor az élet, kis Pofazacsimmal minden lépésnél együtt vagyunk <3

A hétfő esték mindig különlegesek, hiszen ekkor végre én is testközelből élvezhetem Párga nyár esti nyüzsgését (és ez az egyetlen alkalom a héten, hogy Marissal -aki teljesen más munkabeosztásban dolgozik- együtt vacsorázhatunk valami kis kedves tavernában)

Mikor aláírtam a gyakorlati helyemről szóló szerződést, vegyes érzések kavarogtak bennem. Bár a 230 jelentkezés elküldése után, a csekély pozitív visszaigazolásból a Lichnos Beach Hotel volt anyagi megfontolásból a legjobb lehetőség (mehettem volna a prágai Hiltonba, vagy Brüsszelbe, Barcelonába egy-egy 4csillagos hotelbe ingyen dolgozni), viszont egyáltalán nem voltam róla meggyőződve hogy felszolgálóként úgymond értékes gyakorlati tapasztalatra teszek szert majd, összehasonlítva a szerződésbe foglalt munkakörömet azokkal az osztálytársaimmal, akik recepciósnak mentek, vagy bejutottak valamelyik nagyobb utazási irodához.  Most  azonban- egy hónappal a munkakezdésem után- teljesen megnyugodott a lelkem, hogy olyan helyre kerültem, ahol rengeteg olyan dolgot tanulok, melyet más munkakörben egyáltalán nem lenne lehetőségem, és mely közelebb áll a személységemhez, mint a napi 8 órás számítógép előtti egyhelyben ülés.

Úgy tűnik az első 3hét rabszolgamunka meghozta gyümölcsét, hiszen a vezetőség úgy döntött változtat a munkabeosztásomon, és részben munkakörömön is. A manager egyik este odahívott magához, és azt mondta, hogy nagyon tetszik nekik, ahogy a vendégekkel bánok, és mivel látják, hogy szívemet-lelkemet beleadom a munkába, szeretnének esélyt adni a fejlődésre, és ezáltal arra, hogy egy lépcsővel feljebb lépjek a ranglétrán, mert látják hogy többre vagyok hivatott, mint hogy söprögessek és asztalt terítsek. Mivel szeretnék, hogy teljesen átlássam a rendszert mielőtt betanítanak a rendeléseket felvevő kütyük használatára (melyeket csak a főpincérek használnak, és abszolút nem megszokott, hogy külföldi szezonmunkásokat engedjenek akár csak a közelükbe is, hiszen hatalmas felelősséggel jár az, hogy ami bevitelre kerül az ipodon, végül az kerül a vendégek asztalára legyen szó ételről vagy italról) az amúgy esti, „8” órás műszakomat (ami valójában inkább 9-10) kettőbe törték, és déltől 4-ig betettek a bárpultba bártendernek, majd este 8tól zárásig maradok az étterem-bár részen felszolgáló. Ezzel a változtatással nemcsak, hogy sok újat tanulok a bárpultban (bár egyenlőre leginkább a mosogatógéppel, narancsléfacsaróval és kávéfőzővel barátkoztam), de szerencsésen kimaradok az első hetekben megszokott söprögetésből, evőeszköz és pohárpolírozásból és asztalterítésből, arról nem is beszélve, hogy így a két műszak közötti 4óra szabadidőmben végre lemehetek a partra is lubickolni, és az édes délutáni álmokat is beiktathatom az esti hajtás előtt. Úgyhogy most már esténként frissen, üdés, tisztán, sminkben és csinosan kezdem a műszakot, hiszen végre nem tartozik a napi rutinhoz az, hogy a nagy melegben való söprögetés vagy terítés alatt úgy leizzadjak, hogy még a pólómon is látszódjon a kemény munka eredménye.

És bár most a szervezetemnek ismét új ritmusra kell átállnia (hiába végzek hajnali 2kor a bárban, úgy bennem van az esti pörgés, hogy rendszerint 3-4 előtt sosem tudok elaludni, és nem mindegy, hogy 10.30kor kell kikelni az ágyból vagy délután 3kor), mely miatt a reggeli kávé is szükségszerűvé vált, nagyon boldog vagyok az új munkabeosztásommal, hiszen hiába én kezdtem legkésőbb a nyári munkát (5másik gyakorlatos diák van még a hotelben), 3 hét elég volt ahhoz, hogy bizonyítsam a hotel vezetőségének (akik ne felejtsük el folyamatosan Big Brother-ként figyelik minden lépésünket) az elhivatottságomat, és ezzel  egyedüliként kiérdemeljem a belém vetett hitüket és bizalmukat. Még akkor is, ha fel kell készülnöm arra, hogy lesznek az „előléptetésemből” fakadó feszültségek a hozzám hasonló nyári gyakszisokkal, hiszen így nekik kell azt a munkát is megcsinálniuk, amit kezdetben én végeztem el, és látják, hogy én előre haladok a tanulás és tapasztalat szerzés útján, míg ők egyhelyben állnak…Én azért mindent megteszek a velük való jó kapcsolat megtartásáért, az pedig már rajtuk múlik, hogy a lehetséges irigységük mennyire nyomja majd rá a bélyegét a viszonyunkra. Akárhogy is, igyekszem a tőlem telhető 120%-ot nyújtani, még akkor is ha ezzel sokaknak a munkatársaim közül a nem tetszését váltom ki, hiszen a tudás és tapasztalat, melyet ezalatt a 3hónap alatt szerezek majd, nagy valószínűséggel az egész életemet meghatározza majd.  A manager már most kijelentette, hogy jövő nyáron is a csapatban a helyem (azaz május végétől október végéig), mely nagyszerű érzés, és elismerés. Az persze nem titok, hogy nem felszolgálóként képzelem el a jövőmet, de azzal is tisztában vagyok, hogy a legalsó lépcsőfoknál kell kezdenem ahhoz, hogy egyszer majd  a „magasba” juthassak….

Szülinapi vacsora egy kedves kis tavernában

Boldogan telnek görög mindennapjaim, egyszerűen élvezem minden percét az itt töltött időnek. A munka továbbra is kemény (könnyű sose lesz, hiszen nagyon meleg van, és a hajtás állandó koncentrációt igényel ha nem akarom valamelyik vendég ölébe önteni tálcám tartalmát), de végre úgy érzem sikerült fizikálisan és mentálisan is hozzászoknom a „bolondokházához”. Élvezem a munkát, hiszen végre a való életben tapasztalom a „pure tourism”-ot, és úgy érzem rengeteget tanulok, ami garantálja, hogy az itt töltött 3hónap életem egyik legértékesebb tapasztalata lesz majd.

Nyaralás és munka egy helyen- Feeling bar és étterem, Lichnos Beach Hotel

Mivel számomra a hétfő számít hétvégének (rendszerint ekkor van szabadnapom), a napok teljesen összefolynak, viszont annak ellenére, hogy monoton rutinnak tűnhet első ránézésre a munkaprogram (evőeszköz és pohárpolírozás, söprögetés, terítés amíg a vacsoravendégek megérkeznek, majd ital és ételfelszolgálás vacsoráztatás alatt, majd a vacsoráztatás lezártával újabb evőeszköz és pohárpolírozás után irány a bár zárásig) a tény, hogy nap, mint nap különféle vendégeket szolgálok ki tesz róla, hogy rendkívül sokszínűnek tűnjön ez a munkaterület, hiszen mint vezetés közben hiába jársz mindennap ugyanazon az úton, sosem találkozol kétszer ugyanazzal a forgalmi szituációval…Mindig vannak ismerős arcok (azok akik a hotelben szállnak meg félpanziós ellátással és az ittlétük alatt minden este az étteremben vacsoráznak), és olyanok is akik, a partról térnek be egy este erejéig, és bár a vendégek többsége valószínűleg sosem fog emlékezni arra a felszolgáló lányra aki a „welcome” falatokat és az italaikat az asztalukra tette, bennem erősen él a rám tett benyomásuk, hol ültek, hányan voltak, és a visszatérő vendégekről egy idő után már tudom körülbelül mikor jönnek vacsorázni, vagy már a rendelés elolvasása előtt pontosan tudom mit isznak majd…Az elég hamar kiderült, hogy talán ez az egyik legjobb munkaterület arra, hogy teljesen ismeretlenekről kiderüljön milyen emberek is valójában, hiszen nagyon sokat elárul a személységükről az, hogy hogyan viszonyulnak, kezelnek, viselkednek egy „egyszerű”, a langlétra legalján álló, fiatal pincérlánnyal…vannak hihetetlenül primitív, bunkó parasztok, akik azt hiszik, hogy mivel van pénzük egy tengerparti 4csillagos hotelban üdülni, övék a világ és cselédként kezelnek, lekezelnek (nah, az ilyeneket nagyon nehéz higgadtan, és mosollyal elviselnem, de megteszem mondván a viselkedésük az ő szegénységi bizonyítványuk), de vannak olyan vendégek is, akik már a második vacsorájuktól a nevemen szólítanak, nagyokat köszönnek ha a parton látjuk egymást, és mindig megkérdezik hogy vagyok mielőtt leadnák a rendelésüket. Egy barátságos mosoly, néhány kedves szó, kérem és köszönöm....az ilyen kis apróságok a vendégek részéről  felbecsülhetetlen élmények, kedvet és erőt adva a munkához, ezek miatt az apró „szépségeiért” a napnak érdemes reggel kikelni az ágyból és belevetni magunkat az őrült mókuskerékbe...majd mikor hullafáradtan esténként hazaérek, teljes feltöltődést jelent kiülni a teraszra (mely pont a tengerre néz, úgyhogy garantált, hogy minden nap jól kezdődik és fejeződik be) és csak bámulni a felettünk lévő, csillagos végtelenséget...

Úgy érzem az elmúlt 3hét elég volt ahhoz, hogy teljesen beilleszkedjek, és a kezdeti zökkenők és ellenállás ellenére (volt néhány kezdetben nagyon barátságtalan és távolságtartó munkatársam) elfogadtassam és megszerettessem magam. Már kellő „kapcsolatom” van a konyhában ahhoz, hogy bármennyire is nagy a hajtás, elég legyen a pocimat megsimogatva jeleznem, hogy ebédet szeretnék kapni, és az extra adag maximum 10percen belül előttem van az asztalon (néha még dugi sütit is kapok mellé). A tulajok és managerek is  -akikről rémisztőbbnél rémisztőbb történeteket hallottam a munkatársaktól és akik folyamatosan a bárban ülnek minden lépésünket Big Brother-ként figyelve- kedvesen és egyenrangú félként beszélnek velem, gyakran dicsérve vidámságomat, mosolyomat és a tudásra szomjazó, kemény munkára hajlandó hozzáállásomat, úgyhogy minden jel szerint a pozitív benyomásra való erőfeszítéseim megtették hatásukat, mely rendkívül boldoggá tesz.

És hogy a nap ne csak strandolásból, munkából és alvásból álljon, hetente 1-2 alkalommal azért belevetjük magunkat a parga-i éjszakába is, ahol élvezve a kisfalu előnyeit, már kialakultak a törzshelyek, ahol a bártenderrel ápolt ismeretség által 5uróért egész éjszaka különlegesebbnél különlegesebb koktélokat kortyolgathatunk (hozzáteszem, egy mojito 8euroba kerül), megtaláltam kedvenc pékségem is gyros-osom is, ami a hét minden napján is nyitva van egész éjjel, úgyhogy nem panaszkodhatom, se éhen, se szomjan nem maradunk . Egy szó mint száz, egyszerűen boldog vagyok itt :)

Marissal (osztály-,munka-, és szobatársam) a parga-i éccakában

Kezdek szerelembe esni Görögországgal…persze nem szeretnék elhamarkodott kijelentéseket tenni, de valahogy mégis úgy érzem, hogy életemben először végre olyan országban vagyok, ahol akár el tudnám képzelni életem hátralévő részét is…most először érzem azt, hogy nincs bennem az a megmagyarázhatatlan „hiányérzet”, mely a röpke 21 évem alatt mindig ott volt, bármerre is sodort az élet a világban (és azt el kell ismernem, hogy van viszonyítási alapom, hiszen több országhoz volt már szerencsém, mint a legtöbb embernek egész életében valaha). Gyönyörű környezet, tökéletes időjárás (a hideg és borús Dánia után rendkívüli módon tudom értékelni a meleget és ragyogó napsütést), barátságos emberek, számomra nagyon tetsző nyelv és a mély gazdasági krízis ellenére is magával ragadó, kellemes légkör.

A hosszú nap után jól megérdemelt mojito :)

Még be sem tettem a lábam az országba, és már görögnek néztek (a repülőn egy görög srác ült mellettem, aki nagyon meg volt lepődve mikor mosolyogva megjegyeztem neki, hogy hiába beszél hozzám görögül, mert nem egy kukkot sem értek abból, amit mond), arról nem is beszélve, hogy mióta megérkeztem helyiek és külföldiek is egyaránt azt hiszik tősgyökeres görög lány vagyok :) Ki tudja milyen ágról csörgedezhet görög vér az ereimben, de ez megmagyarázná miért érzem ennyire „otthon” magam egy olyan országban, ahol épp annyira vagyok kívülálló, mint eddig bárhol máshol utazásaim során…

A munka az nagyon kemény, és bár felvoltam rá készülve, mégsem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz majd fizikailag és mentálisan is hozzászokni a napi 9-10 órás bolondokházához (és még nem vagyunk főzezonban!) Beledobtak a mély vízbe, hiszen hétvégén kezdtem, és rögtök betettek délutáni műszakba (a vacsoráztatás miatt ez a leghúzósabb), ami szerződés szerint délután 4től éjfélig tart. Az első 2napban csak az étterem részen dolgoztam (ezalatt betanítottak), majd mikor legnagyobb megelégedésükre látták, hogy gyorsan tanulok, és bírom a kemény munkát is, rám bízták a bár zárását is, ami azt jelenti, hogy miután éjfélkor végzek az étteremben, a bárban vagyok zárásig (amíg az utolsó vendég is elmegy), azaz hajnali 1-2ig, és gyanítom, hogy ez a következő hetekben kitolódik majd 3-4ig is...Ennyire kimerültnek még sosem éreztem magam az elmúlt 21évem alatt…szó szerint egy pillanatra sem ülünk le munkaidő alatt, melyre még rátesz egy lapáttal a közel 40fokos hőség (mivel kültéri a bár és étterem is, légkondi sem enyhít a melegen), illetve az, hogy alig eszünk (szerződés szerint napi 2étkezést biztosít a hotel, de mikor hajtás van a konyhában, az az utolsó problémájuk, hogy nekünk ételt adjanak ki, és mikor mégis enni kapunk, a nagy meleg miatt sokszor még az sem esik jól). Pénteken a sírógörcs kerülgetett mikor hullafáradtságban befejeztem az étterem evőeszközeinek tisztogatását (nemcsak a felszolgálásért vagyunk felelősek, de minden elő és utókészületet is mi végzünk: söprögetés, takarítás, terítés,  evőeszköz és pohár polírozás) és tudatosult bennem, hogy akkor még vár rám közel 2órás munka a bárban. Eljutottam arra pontban, melyet eddig csak futás közben tapasztaltam, mikor az eszem igyekszik meggyőzni a teljesen kimerült izmaimat, hogy „igen, bírod még tovább, kitartáááááás!” Úgy tűnik azért sikerült túlesnem a holtponton, és holnap végre 9nap folyamatos munka után megkapom az első szabadnapomat is, úgyhogy hey, hey, heeeeeeeey :)

Akármennyire is kemény, nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy részem lehet ebben az értékes tapasztalatban, hiszen tudom, hogy a ranglétra legalján kell kezdeni ahhoz, hogy a jövőben a ranglétra legtetején megálljam a helyem. Tudom, hogy ezáltal egészében látom majd át a rendszert, és ez segít majd ahhoz, hogy sikeres legyek felsőbb beosztásban a későbbiekben. És fáradtság ide vagy oda, elvégre ez a cél, ami a szemem előtt lebeg, úgyhogy még hajnali 2kor is mosolygós és kedves felszolgálót látnak a vendégek, akiket akármennyire is szeretnék végre „házon kívül látni”, arra bíztatok élvezzék csak a kellemes éjszakai iszogatást ameddig jól esik (hiszen ez a munkám…) :)

Széthullott lila kis világom, és nem számítottam rá, hogy ennyire megvisel majd végignézni és lelkileg megélni ezt. Arra pedig még kevésbé számítottam, hogy az „otthon, édes otthonba” való visszatérés első napjaiba ennyire nem találom majd a helyem, és mire kezdtem volna visszaszokni, ismét pakolhattam be a bőröndömet, hiszen egy új kaland vár rám…

Most érzem igazán mivel is jár a vándorló életmód, az állandóság hiánya, az hogy emberek ki és be sétálnak az életembe, közel engedem őket magamhoz, elkezdek ragaszkodni, majd ismét jön a búcsú ideje, és a szívem szakad meg. Szinte megfogalmazhatatlan az érzés mikor tudatosul az emberben, hogy a hely ahol otthonra talált, és azok az emberek, akik ott a családot jelentették, rövid időn belül már csak a múlt emlékei lesznek, és talán ezt a legnehezebb kezelni és feldolgozni…Bár minden búcsúval járó fájdalom ellenére, nagyon hálás vagyok az elmúlt 9hónapban kialakult ismeretségekért, barátságokért, melyeket bárhová is sodor majd az élet, mindig szívemben őrzök majd. Hiszen nekik köszönhetem, hogy ilyen szép emlékekkel költöztem ki lila kis világomból, és (ha a minden tervek szerint alakul) hagytam el Dániát jó időre…

Bár az otthoni világomból mindannyian nagyon vártuk a haza érkezésemet (összegyűltek a világban elszórt család tagjai is –unokatesómék Belgiumból, keresztszüleim Romániából), azt be kell vallanom, hogy sajnos nem könnyítettem meg a hozzám legközelebb álló emberek életét az elmúlt 10napban… Az elmúlt évek tapasztalatai és élményei által úgy gondolom nagyon jó önismeretre tettem szert, de mégis teljes képzavar volt bennem magammal kapcsolatban a haza érkezést követően. Valahogy nem éreztem otthon magamat az oly annyira hiányolt otthon, édes otthonban, és talán eddigi életem egyik legmélyebb lelki válsága ment végbe bennem.  És miután hónapokig távol van az ember, nagyon nehéz megnyílni még azoknak az embereknek is, akikre tudom, hogy bármikor számíthatok, hiszen ott a tudat, hogy senkit nem akarok megbántani azzal, hogy itthon vagyok, de mégsem  érzem azt a „home, sweet home” érzést, és esetleg csalódást okozni nekik ezzel…És bár barátok, ismerősök akikkel a 10nap csak néhány órára találkoztam mindebből az őrlődésből semmit sem éreztek meg (nem hiába tartanak „mindig mosolygós Adélnak”), a hozzám legközelebb állók érezték hogy „something is going on with me”… Az utolsó napokra sikerült kihúzni magam a gödörből (illetve ebben Libámnak  és -bár ő nem tudott róla- Babámnak is nagy szerepe volt <3), és végre visszataláltam önmagamhoz. Csak azt sajnálom, hogy nem jutottam el hamarabb erre a szintre, bár igyekszem ebből is tanulni, és legközelebb tudatosabban készülni lelkileg a nagy változásokra…

És ha már a változásoknál tartunk, már Görögországból írom soraimat :) A kaland már az indulásom napján (tegnap) megkezdődött, hiszen nem sokon múlott, hogy lekéssem a gépem (olyan tipikusan Gyepes családosan kicentiztük az időt), majd Thessalonikiben közölték velem, hogy aznap már nincs busz Pargaig, így eldönthettem, hogy ott vagy a következő nagyvárosban (270km-re Thessalonikitől és 100km-re Pargatól), Ioannina-ban éjszakázom, ahová végül este 10-re érkeztem meg. De kárpótolt a stresszes napért a jól megérdemelt, teraszon lazulós sörözgetés, csokizás és még netem is volt, ami azért valljuk be ez sokat dobott az első görögországi benyomáson ;)

Ma délelőtt 11-kor érkeztem meg a hotelhez: festői környezet, tikkasztó hőség, zord munkásszálló és még zordabb munkakörülmények, viszont annál barátságosabb fiatal gyakornokok. Igyekszem pozitív maradni, és reméljük a legjobbakat! A mai nap még turistaként csodálom a helyet, holnaptól pedig kezdődhet a 3hónapos rabszolgamunka, nyaralás „feeling”-gel ötvözve. Hey, hey, heeeeey :)